Guti Csaba: Kavicsok

Ernő, vagy, ahogy az édesanyja szólította, Ernőcske, vidám gyermek volt. Az iskolában fegyelmezett, odahaza szófogadó, szüleihez feltétlen szeretettel ragaszkodó természeténél nem is kívánhatott volna többet senki sem. Mindez nem alakulhatott véletlenül.

Nagy volt a harmónia. Az anya óvónőként dolgozott, hivatásából adódóan is sokat tudott a gyermeklélekről. Halk, de biztató szavait folyton szomjazta a fiú, okosodott belőlük, a nehezebb helyzetekben megbújt közöttük. Ha öröme volt, elsőnek az anyjának dalolta azt el, mint ahogyan a könnycseppjeit is folyton az ő illatos blúza szívta magába.

Évek teltek el, a fiúcska szépen cseperedett, óvodába járt, majd megkopogtatta zsenge kis élete az első iskolai évet is. Osztálytársai lettek, mi több, barátai. Az anya-gyermek viszonyon azonban ez mit sem fakított, sőt, talán még jobban összekovácsolta kettejüket.

Az apa ács volt, sokat dolgozott, többnyire csak este ért haza, akkor is fáradtan, de sosem békétlenkedett emiatt. Elfogadta a családfenntartó szerepét, és ennek tökéletesen eleget is tett. Mindent megadott szeretteinek, amire csak szükségük volt. Megfelelő hátteret biztosított, majd este, feledve a nap gyötrelmeit, maga is belevetette magát a családi élet örömeibe.

Olykor azonban elnehezedett egy-egy pillantása, amikor a feleségét és a gyermekét figyelte, ahogyan azok önfeledten, bensőségesen beszélgettek. Benne volt a tekintetükben minden érzés, amikor egymásra néztek. Nem is kellettek ahhoz szavak, megfejtette azt a férfi, olvasott belőlük. Megfejtette, pedig csak egy ács volt, nem értett különösebben a lélekhez.

Nem irigység volt az, amit érzett, ezt tudta biztosan. Mégis sajgott a szíve, és valami mardosta belülről olyankor. Áhította, hogy az a két ember, akit a világon mindenkinél jobban szeretett, egyszer őrá is úgy nézzenek. Eldöntötte, hogy úgy lesz.

A hétvégi munkáit lemondta, csak a családdal akart lenni olyankor azután. Kirándulni vitte őket, fagylaltozni, rengeteg örömteli programot kitalált. Az asszony és a gyermek hálásak voltak, bár a felesége néha aggódott érte.

- Neked is jár a pihenés, megértjük, ha néha otthon akarsz maradni, akkor majd egyszerűen csak az ágyból nézzük a filmeket. Meglásd, az is jó móka lesz!

De a férfi elhárította a lehetőséget, örömet merített a gyermeke gyöngyöző kacagásában, és a felesége ragyogó szemeiben, azokon a feledhetetlen hétvégéken. Így hát mindig vitte őket, majd leste a pillantásukban azt a varázst, amit csak akkor látott, ha ők ketten egymásra néztek.

A sóvárgás azonban nagy bajt szült. Idővel a testébe fészkelt fáradtság kezdett krónikus méreteket ölteni, de a férfi továbbra is meg akart felelni a munkahelyén és otthon is egyaránt. Mindez egy őszinte beszélgetéssel megoldható lett volna, de a férfi nem volt a szavak embere, hisz csak egy ács volt, nem tudta, hogyan mondhatná mindazt el, amit érez. Ő csak abban hitt, amit elvégzett. Hát dolgozott rendületlenül, majd vitte a családot hétvégenként szebbnél szebb helyekre.

Azon a napon is volán mögé ült, pedig tompán ébredt, és előtte való este egyfolytában húzta a görcs a lábát a fáradtságtól. Mégis mosolyt erőltetett az arcára, és beültette a családot az autóba.

Minden vidáman indult, a gyermek és az asszony énekeltek, ő azonban nem ismerte azokat a dalokat, csöndesen figyelt, és mosolygott. Egy idő után kifogytak a nótából, sok ideje utaztak akkor már. A gyermek elszenderedett a hátsó ülésen, a szuszogása telepárállta az ólomléptű perceket. A nő révetegen figyelte az ablakon kívüli világot, szemei olyanok voltak, mint az üveggolyók. Az út hosszú volt és egyenes, mindenféle látnivaló nélkül. A motor monoton duruzsolása elringatta a férfi figyelmét, majd egy idő után elnehezedtek a pillái, és malomkövekként préselődtek a szemére.

Egy pillanatra sötét lett.

Csak egy pillanatra, hogy aztán mindezt félrelökje az asszony visítása, a hirtelen rájuk zuhanó villanásnyi képek halmaza, az azt követő kétségbeesett kapkodás, tehetetlenség és káosz.

De ez sem tartott sokáig. Egy pillanatig. Egy pillanatig csupán, aztán minden sötét lett.

Újra.

Mérhetetlen fájdalommal, gyásszal teli reggel volt, amikor a férfi ismét felébredt. A szeretteit kereste, de nem találta őket sehol. Annyit tudott csak, hogy mindene fáj, idegen helyen van, idegen emberek között. Aztán egy azok közül, elmondta, hogy fának hajtottak, a fia jól van, és neki sincs komolyabb baja, de a felesége már nincs közük. Amikor felismerte a veszélyt, kioldotta az övet, csakhogy a testével védje a gyermeket.

Soha nem tudták meg, mi lett volna, ha nem így tesz.

A férfi nem bírt felocsúdni a sokkból, csak azt érezte, hogy a könnyei hangtalanul szaladnak kifele belőle. Hogy mi lesz azután, honnan is tudhatta volna.

A fiúcska szemeibe csak másnap tudott belenézni, addig jóformán nem volt önmagánál. Szerette volna örökre elveszteni az eszét, de mindenre nagyon is emlékezett, és a dolgok ott dübörögtek a feje felett a könyörtelen valóságban. Ernőcske nem sírt akkor már, bár a szemei pirosak voltak és dagadtak. Ahogy az apjára nézett, nem volt abban semmi vádló, düh sem cikázott benne. Üres volt az a pillantás, mérhetetlenül üres. Jobban fájt az akkor a férfinek, mintha a gyermek kiabált volna vele.

Egy hét múlva volt a temetés, addigra a férfi nem volt már se élő, se holt, mégis tartotta magát, mert a gyermek ott volt az oldalán. Gondoskodni kellett róla. Miután a pap elmondta a beszédet, emberek jöttek elő, lapátokkal a kezükben. A fiúcska, aki addig a szomorú fényű koporsót nézte a sír alján nyugodni, mérhetetlenül megijedt. Nem tudott sírni a félelemtől, a visszavonhatatlan, kérlelhetetlen változástól, csak fátyolos tekintettel nézte, ahogy az ásóról leboruló részvétlen rögök elfedik azt a faládát. Akkor ismerte csak fel igazán, hogy azok a rögök nem csak azt a koporsót fedik el, hanem mindent, ami az addigi életében fontos volt számára.

Mégsem sírt, az a kép mintha megfagyasztott volna benne minden élőt, mindent, amit léleknek mondanak az emberek. A pap rég elment már, ahogyan a sírásók, és a búcsúztatók is. Csak ők voltak ott ketten. Az apa térdre roskadt, a földet simogatta, a fejfát csókolta, de Ernő csak állt ott a hant mellett egyenesen, és a rögöket nézte. Az idő telt. Az apja sokadszorra szólt már neki, amikor végre megfogta a kezét, és elindult vele haza. Előtte azonban még lehajolt, és egy szép formájú kavicsot felvett a hantról.

A gyerek azután mit sem beszélt. Mintha teljesen kiürültek volna belőle a szavak. A szemei azonban teljesen éberek voltak, épp csak a hang nem indult meg belőle. Sok idő telt el így, miközben az apát majd lerágta a csontokról a mérhetetlen bánat, és az önvád. Egyre csak szólongatta a gyermeket, beszélt hozzá, látszólag nem foglalkozva azzal, hogy soha nem kap választ, de valójában minden üresen felemésztett pillanat, darálta benne a lelket.

Sokat ivott akkor az apa, úgy, hogy a gyermek ne lássa azt meg. Aztán visszaemlékezett a régi időkre, amikor a fia az anyjával beszélt. Ő nem volt olyan, soha nem is tudott olyan lenni. Akkor mégis megpróbált úgy beszélni ahhoz a gyerekhez, mint ahogy azt egykoron az anyja tette. Mit sem ért az. Ernő nem szólalt meg akkor sem, úgy sem. Amikor az apja állt előtte, és beszélt hozzá, ő a földet nézte, néhány szép formájú kavicsot felvett onnan, majd a zsebébe rakta azokat. Aztán minden válasz nélkül odébb állt.

A gyermek nagyon sok kavicsot összegyűjtött. Kupacba rakta őket, majd egy napon beletúrt a rakásba, szétterítette azt, és elkezdte őket rendezgetni az udvaron. Mindet nagy odafigyeléssel, külön-külön bírált el, és rakta a maga helyére. A férfi az ablakból figyelte a ténykedését, soha olyan szomorú nem volt még, mint amikor azt látta, ahogy a kavicsokkal játszik a fia. Belátta, hogy sokkal nagyobb a baj, mint hitte. A férfi azon a napon nagyon berúgott, de előtte megfogadta, hogy akkor utoljára, aztán soha többé nem nyúl italhoz.

A kisfiú egy teljes hónapig rakta a kavicsokat, egyiket a másik után, továbbra is nagy gondossággal. A férfi tűrte azt egy darabig, majd egyszer elszakadt nála valami, kirontott az udvarra, hogy összehordja azokat a rögöket. Ki akarta hordani mindet az utcára. Ernő arcán hihetetlen akarat és határozottság feszült, amikor az apja elé állt. A szemei izzottak, a teste megfeszült. Szó akkor sem hagyta el az ajkát. A férfi megrettent attól a pillantástól, nem gondolta, hogy ilyesmi lakozik a fiában. Egy pillanatig merengett csak a dolgon, aztán békén hagyta a gyermeket a kavicsaival együtt.

Másnap egy kedves néni jött Ernőhöz látogatóba, beszélgetni akart vele, kérdéseket tett fel. Az apa akkor is az ablakból figyelte a történteket, de nem nyugtatták meg a látottak. A fiú továbbra is elmélyülten vizsgálgatta a kavicsokat, és rakta egyiket a másik mellé. Egy idő után a néni kezdett tanácstalannak tűnni, révetegen fordult az ablak felé. Semmi biztató nem volt a tekintetében. A néni sokáig jött még, aztán egy alkalommal odaállt az apa elé, és tanácsokat adott neki. A férfi nagyon kikelt magából, azonnal elzavarta onnan azt a nőt. Aztán kiment a gyermekéhez, átkarolta, megcsókolta a kócos gyermekfejet, de nem szólt semmit. Akkor már ő sem szólt. Együtt hallgattak.

A fiú egy nap után már nem rendezgette tovább a kavicsokat. Csak ült a fél kertet beborító kavicságy mellett, és nézte azt. Mellette evett, mellette tanult, mindent mellette végzett. A férfi hagyta ezt, nem tudta, miért alakultak azok a dolgok úgy, ahogy, de azt tökéletesen érezte, hogy a kavicsokhoz nem nyúlhat.

A gyermek soha nem ment a hanthoz. Soha nem tett virágot az anyja sírjára. A férfi hívta őt mindannyiszor, amikor csak ment, de a fiú meg se mozdult hívó szavára. Amikor az apa visszatért, a fiú mindannyiszor a kavicsok mellett ült. Az apát lassan teljesen felemésztette a tehetetlenség. Nem tudta mitévő legyen, úgy hitte, ha nem változik semmi, hamarosan mindketten tönkremennek.

Sötét, hideg, komor éjszakának ígérkezett. Nem kapott álmot a szem, mindketten fájón emlékeztek, tudták, másnap a baleset évfordulójára ébrednek. Egy év telt el, egy teljes év, de mintha száz lett volna az, vagy egy egész örökkévalóság. Mindketten rágondoltak. Férfiak voltak, a könnyeket hangtalanul nyelték el a puha párnák.

Hajnalban vihar támadt, de még milyen vihar volt az! Dörgött, villámlott, mintha a Pokol akart volna a felszínre törni. A szél megropogtatta a tetőgerendákat, felriadt az apa, és ijedten kitekintett az ablakon. Féltette a házat. Akkor már ott volt a gyerek is, és szűkölve a kavicsokat nézte. Reggel volt már, amikor mindez abbamaradt. Félve léptek ki az ajtón. Bizony, a vihar sok cserepet levert. A férfi létrát hozott elő, szerszámokat, és hamar felkúszott a tetőre, hogy megjavítsa a kárt. A gyermek a kavicságyást járta végig, itt-ott megbökött egyet, de nagyjából mindent rendben talált. A férfi nem is törődött vele akkor, a munka foglalkoztatta.

Már majdnem kész volt, amikor engedett magának egy szusszanásnyi időt. Akkor csapott bele a felismerés, hogy a gyerekre jó ideje rá sem nézett. Ijedten fordult a kert irányába. Ernő ott ült, akkor is ott ült, mint mindig. A férfi megnyugodott, majd távolabbra nézett.

S akkor egyszeriben kiesett a kezéből a kalapács. Hallotta, hogy az cserepeken bukdácsol keresztül, néhányat bizonyára össze is tört.

Nem érdekelte.

A kavicságyat nézte, a temérdek kis követ, amit a fia a sok idő alatt összehordott. Akkor ismerte csak fel, miért ült ott folyton a gyermek.

Emlékezett. Folyton csak emlékezett.

Abból a milliónyi apró kavicsból ugyanis a gyermek az anyja arcképét rakta ki. Szakasztott mása volt annak. A mosolya szinte élt, ahogy a férfi belenézett abba az élettelen, de mégis ragyogó arcba. Az erő kiment akkor a férfiból. Reszketve szállt le a tetőről, a könnyei már záporoztak, amikor a fia vállára borult. Rengeteget sírtak együtt. Órák teltek el.

A napnak már melege volt, szelíden ragyogott. A fiú az apjára emelte a tekintetét, és csak annyit mondott:

- Hiányzik Anyu!

Soha annyi szó nem hagyta el az ajkukat, mint azon a délutánon.

Aztán lassan megváltozott minden. Gyöngéden kisütött a Nap, a fénye ráborult a kavicsokra.