G. Joó Katalin: Úton az „aranyélet” felé

Lenke néni a csomagjaival kilépett a kapun, tett pár lépést, majd megállt és visszafordult. Hosszan nézte a házat, ahol negyven évig élt. Megrohanták az emlékek. Milyen jó volt itt lakni, amíg a férje élt. Néhány éve meghalt, azóta szomorúan teltek a napok, hónapok, évek.

Mennyi vidámság, mennyi csodálatos dolog történt itt velük! Megszülettek a gyerekek, Marika, akit csak mindenki Rikának hívott, innen ment férjhez. Balázska pedig egyetemet végzett mérnök lett. Milyen boldog volt az ő Lajosával! Büszkén újságolták a szomszédoknak Rika esküvőjét, Balázska diplomaosztóját. Amikor kirepültek a gyerekek, kettecskén maradtak. Csendes lett a lakás. A gyerekek elfoglaltak voltak, Balázs külföldi tanulmányútra ment, Rika pedig élte az életét a férjével. Telefonok, ritka látogatások, ennyi maradt nekik, de nem panaszkodtak:

- Lenke! Ez az élet rendje - simogatta meg a karját Lajos, amikor ő szomorúan bámult ki az ablakon.

- Tudom, de azért csak búslakodhatok, mert hiányoznak - felelte ilyenkor.

Teltek az évek, Lajos megbetegedett és a gyilkos kór hamar elvitte. Lenke néni egyedül maradt. Gyermekei igyekeztek minél több időt vele lenni akkor, de aztán ezek egy idő múlva ritkultak, majd minden visszaállt a régi kerékvágásba. Telefonok, ritka vizitek.

- Anyuka! Nem lenne jobb egy otthonban? - kérdezte nem egyszer a lánya.

- Nem! - vágta oda határozottan. Amíg el tudom magam látni, addig szó sem lehet róla!

- Anyukám - puszilta meg Rika. Csak azért mondom, mert féltelek, illetve féltünk. Nem tudok gyakrabban jönni, Balázs is irtó elfoglalt. Ott meg lenne társaság, programok, orvos, figyelnének rád, és mi is nyugodtabbak lennénk.

- Szóval már ki is néztetek valamilyen öregeknek való elfekvőt. Nyanyaházat. Amíg én... - de nem fejezhette be, mert Rika közbevágott.

- Jól van, jól van. Ne izgasd fel magad! Tudod, a vérnyomásod.

- Érdekel is benneteket az én vérnyomásom! - morgolódott Lenke néni.

- Anyuka! Na! Ne legyél ilyen morcos! És nem elfekvő! Hogy mondhatsz ilyet! Csak megkukkantanád, aztán ha nem tetszik, akkor itt maradsz. Nem kényszerít senki.

- Persze, nem kényszerít. Tudom csak féltetek... Na, jó! Mikor kukkantsam meg azt a Nyanyaotthont?

- Majd csörgök, mikor mehetünk, megbeszélem az otthon vezetőjével.

Pár nap múlva megszólalt a telefon. Lenke néni érezte, hogy csak Rika lehet, és azért hívja, hogy mindjárt itt lesz, és mehetnek feltérképezni a Nyanyaházat. Ő már csak így hívta. Valóban Rika volt.

- Öt perc múlva gyere le! Aztán megyünk!

Utálta, ha ilyen rövid idő alatt kellett elkészülnie. De mindig ez a rohanás. Mire leért, Rika a kocsi mellett állt, és telefonált.

- Mindig az a fránya mobil! - dünnyögte az anyja. - A füledhez nő egyszer az a vacak!

Rika nevetett.

- Jaj, anyuka! Dehogy nő! Fontos munkaeszköz. Na, ugrás be és indulás!

Még hogy ugrás az ő fájós lábaival. Ez a lány, ez a lány... - gondolta magában.

Egy szép épület előtt állt meg Rika.

- Ez lenne az. Ugye milyen jól fest? Nem egy lepukkant hely.

- Hát... szép - mondta az anyja.

- Majd meglátod, mekkora kertje van. Itt aztán lehet sétálni, bujkálni, kiülni, olvasni, ha jó idő van.

- A frász akar bujkálni! Mindig csak a hülyeségeken jár az eszed! - legyintet az anyja. Szerinted majd bújócskázni fogok valakivel?

- Így szép az élet! Humorral ízesítve. Tudod. Ezt te mondtad nekem hajdanán. Már elfelejtetted? - nevetett Rika.

Bent kedves emberek fogadták, mindent megmutattak. Lenke néni még magának sem akarta bevallani, hogy tényleg jó kis hely. Jó. De mégsem az otthona. Bár a nevében benne van, hogy otthon. Aranyélet Idősek Otthona. Aranyélet? Amikor az embernek itt fáj, meg ott fáj, amikor egyedül marad, az lenne az aranyélet? Elég lököttek, ha ezt így gondolják. Miközben, ezen morfondírozott, a lánya már vitte is a kertbe.

- Ugye, milyen kellemes? Ugye, milyen szupi? Hogy tetszik?

- Tényleg megfelelő. Csak az a sok öreg... Itt totyog, ott konyul. Én még nem vagyok ennyire leépülve - felelte Lenke néni.

- Persze, hogy nem, de hát ez idősek otthona, nem lehet tinikkel teli. Akik jól vannak, azokat viszik kirándulni, szerveznek különböző esteket. Van torna is! Sőt! Pedikűr, manikűr, fodrászat, minden itt van egy helyen. Tök jó, ugye anyuka?

Hát erre mit lehet felelni.

- Tök jó - hagyta jóvá.

- A szoba is szép, fürdő, WC, kis konyhácska... - lelkendezett Rika.

- Miért? Enni nem adnak? - kérdezte lecsapva a konyhácska szóra, végre találhat valamit, ami nem megfelelő. - Azt hittem, kiszolgálnak - jegyezte meg.

- De, de. Csak ha épp kedved lenne valamit összeütni. Vagy sütni egy kis sütit - felelte a lánya.

Hát ez se jött be. Tényleg minden nagyszerű.

- Aztán mikor jöhetnék? - kérdezte Rikát.

- Két hét múlva lehetne beköltözni.

Még egy darabig kérette magát, aztán így szólt:

- Rendben. Legyen, ahogy ti akarjátok.

"Talán tényleg ez a legjobb megoldás. Nem várhatja el a gyermekeitől, hogy folyton vele foglalkozzanak. Mindegyiküknek megvan a saját élete. Nem akar kolonc lenni." Ez járt a fejében, mielőtt kimondta a döntését.

Most letelt a két hét, és ő itt áll a ház előtt, várja a taxit, mert Rika nem tud jönni, de előre lebeszélt mindent a taxissal, az otthonnal. Ami még majd ott kell neki, azt már összepakolták, majd Rika behozza. Most csak a ruhák, némi konyhai és tisztálkodási eszköz van nála, hogy ne kelljen cipekednie. Dudálás zökkentette ki a gondolataiból. A taxis kipattant az autójából.

- Kezét csókolom! Ugye, rám vár? Az Aranyélet Idősek Otthonába megyünk, igaz?

Lenke néni csak bólintott. A férfi bepakolta a csomagokat az autójába. Lenke néni csak állt és nézte egykori otthonát. A taxis nem sürgette. Látta, hogy nem könnyű a néninek az elválás, a búcsúzás.

- Tudja, negyven év az negyven év... - súgta halkan, amikor beszállt a kocsiba.

Csendben ült az otthonig. A taxis a tükörből látta, hogy a néni sír. Halkan, úgy, hogy ne zavarja a sofőrt. Pedig Lenke néni zokogni, ordítani tudott volna, de hát ő hozta meg ezt a döntést.

"Vén fát nem szabad új helyre ültetni" - mondta régen a férje, amikor egyszer egy kisebb lakásba költözés szóba került. Így maradtak.

"Lajos! Én most elhagytam az otthonunkat, mert nélküled már nem volt az igazi."- suttogta.

- Tetszett mondani valamit? - kérdezte a taxis.

- Nem, semmit - felelte Lenke néni.

Amikor megérkeztek, a taxis segített kiszállnia, bevitte a csomagokat. Lenke néni az autónál várakozott.

- Mivel tartozom? - kérdezte az asszony.

- Semmivel, a lánya előre rendezte a számlát - felelte a férfi és megsimogatta az néni karját. - Érezze itt jól magát! Szép, kellemes hely. Legyen itt még sok boldog éve a néninek!

- Köszönöm - válaszolta Lenke néni, és lassan elindult az "aranyélet"felé.