Fábián József: Uszályok a szürkületben
2020.07.21
Szürkület. Az ablaknál állok.
Lábam alatt a folyó hideg.
Benne úsztak remények, álmok.
Elnézem a folyóvizet.
Már nem csillan a vízen a napfény.
Leszállt az égről a tüzes korong.
Az ember percnyi pihenő örvén
a folyót nézve elborong.
Úszott benne hajóroncs, hulla,
kicsavart fa, amely még gyökeres.
Hatása mai létünkre nulla?
Az ember fogódzót keres.
Összeköt engem a folyó a múlttal,
s vajh, ha nem úszna el ott a jövő,
magán- és közdal se lenne bús dal,
élet-víz lenne, nem köztemető!
Évszázadok folytak le csendben
a forrástól e nagy folyón,
és úgy vélem, sosem lesz rendben
életünk itt, e partokon.
A víz hol vöröslik, máskor barna,
vagy iszapszínű szennyáradat
az, ami jön, és átkelne rajta,
hogy meghódítsa váradat.
Mert hazád a várad. Akkor is,
ha ellenség ver benne tanyát,
s minden szava hazug, hamis,
hogy megszomorítson fiút, anyát.
De így ment itt már vagy ezer éve:
Csattant bilincs, repült golyó,
széthullottunk, akár a kéve,
de itt maradt nekünk a nagy folyó.
Szürkületkor ablaknál állok.
A napból hátra már alig maradt,
és tülkölve húznak uszályok
távoli vízre az ablak alatt.