Erdődi Maya: Még élni akarok
2020.08.17
Szürke
szemmel nézek magam köré,
magam mögé,
előre már nem látok.
Szívem gürcölve pumpálja bennem
a létem folyamát,
ám kíváncsiságom csak addig jut,
hogy ...hm... vajon, mi van odaát?
Élni akarok?
Biztos?
Miért is?
Kutakodnék bennem a válaszokért,
de...miért akarnám újra látni, hogy jutottam ide,
a világ tengernyi dolgának szélire,
ahol lábamat mossa a hullámzó fájdalom,
amiben, nahát! - elsüllyed a mindig újra hangolt,
elbicsakló, remény ízű dalom.
Élni? Akarok?
A
borult égbolt felett biztos van valami más,
egy hívogató, simogató, édeni ragyogás,
de odajutni hogy lehet?
Felfelé libbentve emelhetne az utolsó lehelet,
vagy hagynám, hogy elragadjon a már
torkomig emelkedő dagály,
mely visszatértében
fröcsögő vigyorral, hűvös világába ölelget.
Akarok? Élni?
Agyam
szürkeállománya kifolyni látszik,
ám egy korhadó fa még élő ágába kapaszkodok.
Igen! Még élni akarok!
A távoli hegy felett nyíló fénylegyező
e haldokolni látszó világba ütközött.
Bennem is feldereng már a fény,
s rendezgeti elborult elmém.
Remegésem kitárt karjaim fékezik le...
Létem egy csoda volt, s hogy ezután is az legyen,
ezért - élni kell - vele!