Dr. Lénárt Béla: Janus

Janus két arca teljesen egyforma, nincs szebb, vagy jobb oldala, nem ad útmutatást a helyes irány kiválasztásához.

Janus arcúnak lenni ma már a kétszínűség, az egymásnak ellentmondás jelképe. Janus arcúnak lenni, azt jelenti, hogy Te csak az egyik arcát ismerheted meg, a másik számodra ismeretlen marad. De vajon örökre? Vagy mégis eljöhet az idő, amikor feltárul az a bizonyos másik arc, és megismerheted az igazság másik oldalát is?

A férfi, a lakás tulajdonosa csodálkozva hallotta meg a csengő ismert hangját, ámulata inkább az időnek szólt, ugyan ki csengethet egy dolgos nap után, este kilenc óra tájban bejárati ajtaján? Agyában végigfutott azon ismerőseinek sora, akik ilyen későn egyáltalán kereshetnék, de az csak valami rendkívüli esemény beálltakor történhetett volna meg, remélte most nem kell ettől tartania. Ám, mindez a csodálkozás semmiségnek tűnt ahhoz a megdöbbenéshez képest, amikor megpillantotta ajtaja előtt a széles mosolyú, karjait ölelésre táró ismerős idegent. Huszonöt éve találkoztak utoljára, amikor a férfinak el kellett hagynia szülei otthonát, és többek között tőle is kapkodóan gyors búcsút vett. 1957 kora tavaszát írták akkor, s neki a forradalomban vállalt szerepéért sürgősen távoznia kellett lakóhelyéről a rá váró internálás fenyegető réme miatt.

A beinvitálásra váró - mintha az a bizonyos negyedszázad mindössze néhány hónap lett volna - határozottan lépte át a küszöböt, és kitörő örömmel üdvözölte a még mindig szinte bénultan álldogáló férfit, s a hangokra felfigyelő, szintén kisiető feleségét, aki ismerte őt, éppúgy tudott mindent, mint férje, és, aki szintén alig jutott szóhoz a nagyon régi ismerős felismerése pillanatában.A beszélgetés vontatottan kezdődött és folytatódott, a vendéglátókat minduntalan kétségek gyötörték, mit akar itt ez a régi jó barát, miért épp most jutottak eszébe, és különösen meglepte őket, hogy míg ők jóformán semmit sem tudtak a váratlan látogató sorsáról, családjáról, munkájáról, addig ő túlságosan is jól értesült volt 56 utáni életük alakulásáról, a börtönről, az azt követő évekig tartó hányódásukról, majd lassú talpra állásukról. Bár igyekeztek eleget tenni illendő házigazdai kötelezettségüknek, amikor váratlan vendégük elment, megdöbbenve vallották be egymásnak, mindkettőjüket sokkolta a látogatás, és annak célját abban vélték felismerni, hogy összefüggésben lehet a férfi nyugati útlevelével, illetve annak megadásával. A férfi feleségének egyik testvére ugyanis akkor Bernben követségi kereskedelmi tanácsosként dolgozott, és mindkét itthoni testvérét, azok párjaival együtt meleg szeretettel várta egy hosszabb svájci látogatásra. A hanyatlását, netán bukását egyre világosabban sejtő szocialista hatalom, ekkor már engedékeny volt, hadd tapasztalják meg állampolgárai a nyugati kapitalizmus kilátástalanságát, bárki kaphatott útlevelet. Vagy mégsem mindenki? Mert felesége, és annak testvére, párja már megkapták útleveleiket, de a férfi még nem.

A mintegy másfél órás beszélgetés legfontosabb üzenete az volt, fel kell újítani régi kapcsolatukat, a két család tehát, miután a vendég a közeli nagyvárosban lakott, ezután rendszeresen találkozni fog majd. A legközelebbi ilyen alkalom idejének pontos rögzítésével váltak el, a házigazdák pedig nagyon rossz előérzettel hajtották fejüket álomra, amely nem ígérkezett könnyűnek, sokkal inkább az egykori, félelmetes időkben átéltekhez hasonlónak, amikor a letartóztatás Damoklész kardja minden éjjel ott lebegett fejük felett, s, ami végül be is következett.

A házigazda - miközben szüntelenül egykori barátja kései találkozása okán törte fejét - éjjel újra átélte élete egy másik, különös élményét, amelyet épp oly megmagyarázhatatlannak tartott mindmáig, mint ezt a mostanit, pedig már azóta is eltelt egy bő évtized. Valami halványan azt súgta, minduntalan egykori múltjának árnyai lopakodnak vissza, és nem hagyják, hogy azok újra-és újra visszatérő, testét, lelkét gúzsba kötő kötelékeitől végre megszabaduljon.

A férfi, ekkor már ismét a pedagógus pályán dolgozott, igaz, csak egy nagy ember különös közreműködése nyomán, hiszen nem volt tiszta erkölcsi bizonyítványa, amely e pályának alapvető feltétele volt. Ez akadályozta abban is, hogy régi álmát valóra váltsa, egyetemet végezhessen. Egy nagy szocialista ünnep negyedszázados évfordulója alkalmából, azonban felcsillant a remény. Bizonyos kategóriáknak, amnesztia formájában hajlandóak voltak elfeledni történelmi ballépéseiket, fátylat borítani múltjukra, hogy végre tabula rasa birtokosaiként, megkülönböztetés nélkül folytathassák életüket, mint annyi más ember e hazában. Ő beletartozott az amnesztiában részesülők eme szűk csoportjába.

Amikor értesült a hírről megmagyarázhatatlan türelmetlenség kerítette hatalmába, nem bírta kivárni az erkölcsi bizonyítvány kiadásának hivatalos procedúráját, azonnal tudni szerette volna, végre egyenrangú polgárként tervezheti-e jövőjét? Egy magas rangú rendőrtiszt ismerőse segítséget ígért, hogy kínzó kételyeire gyors választ kapjon.

Azon a kora áprilisi napon a férfi belépett az illetékes megyei rendőrkapitányság épületébe, elhessegette magától a régi emlékek rázúduló, fájdalmas áradatát, azzal a reménnyel, lépkedett felfelé a lépcsőkön, hamarosan annak tudatában halad majd hazafelé, hogy annyi év után, végre jogilag semmiben sem különbözik bármelyik embertársától.

Az őrnagy szívesen fogadta, néhány barátságos szó után rátért a kérdéses ügy lebonyolításának megvalósítására. A férfi nevét, adatait el kell küldeni a központi bűnügyi nyilvántartóba, mintha valami törvénytelenséget követett volna el, és hamarosan megérkezik a válasz, nevezett szerepel-e a nyilvántartásban, vagy sem, hiszen az új törvény már hatályba lépett, amely szerint törölni kellett priuszát.

A titkárnő kezei alatt kattogott a telex, az adatok kérdésre várva száguldottak a címzett felé az elektromos térben. Majd csönd lett, és az idegtépő várakozás percei alatt senkinek sem volt kedve beszélgetni. Ültek ott mind a hárman és ki tudja mire gondoltak? Az őrnagy talán a legközelebbi vadászatra, majd az azt követő vacsorára, a titkárnő gyermekére, aki az iskolába aznap nem akart menni, hiszen matematika dolgozat réme fenyegette, a férfi pedig gondolattalanul, kiüresedve várta, hogy szerencsétlen sorsa netán jobbra forduljon.

Aztán a csöndet a gép annyira várt jellegzetes hangja törte meg, az őrnagy pedig kíváncsian állt mellette a válaszra várva. Arca azonban nem megnyugtató mosolyra derült, hanem elkomorodott, majd elnézést kérve, gyors visszatérésről biztosítva látogatóját, eltávozott.

A férfi pedig, aki az őrnagy viselkedését azonnal megértette, szomorúan kérte a titkárnőt, ha nem titkos a válasz, olvassa fel. És a múlt nem tágított, az áhított szöveg helyett felsorolás az egykori hatályos bírósági ítéletekről, és a világos következtetés, nevezett büntetett előéletű továbbra is. A hallottak, hihetetlen módon mégsem döngölték földbe, mert odabenn, a szívében egy pillanatra sem remélte, valaha is megbocsáthatják ősbűnét, hiszen 1956-ban a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben tevékeny részvételt vállalt, ezzel pedig meg akarta akadályozni az emberiség legcsodálatosabb álmának megvalósulását, a legigazabb társadalom, a szocializmus, illetve kommunizmus eljövetelét.

Az őrnagy belépte szakította meg a férfi gondolatmenetét, és átváltozása hihetetlen volt. Egy lehangolt, komor tiszt lépett ki az ajtón néhány perce, és most egy vidáman mosolygó ember érkezett vissza a hivatalos helyiségbe. Odament a férfihez, átölelte vállát, és megnyugtatta, kérje ki nyugodtan erkölcsi bizonyítványát, feledje el ezt az egész közjátékot, meglátja, olyan papír tulajdonosa lesz, amely feljogosítja, hogy vágyott egyetemére felvegyék, és többé ne legyen kisebbségi érzése, félelme, intsen végre nyugodtan búcsút azoknak.

Így váltak el, a férfi megköszönte az őrnagy közreműködését, ám az ajtón kilépve maga sem tudta mit gondoljon az egészről, hiszen egy nem felejtő, hivatalos, írásos hatósági válasz a mérleg egyik serpenyőjében, aztán egy megnyugtató, szóbeli baráti gesztus a másikban. Netán két élete lesz ezután? Egy polgári, és egy rendőrségi, titkosszolgálati? És még évekig fogalma sem volt, hogy abban a pillanatban tapintott rá a valóságra, mert a kikért erkölcsi bizonyítvány ugyan úgy érkezett meg, mely szerint nevezett nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban, tehát megfelel az egyetemi követelményeknek. De későbbi, apró jelek mégis arra intették, itt valami nem tiszta, a valóságnak két arca lehet. Az egyik egy büntetlen előéletű magyar állampolgárról szól, ám a másik - talán némi gúnyos mosollyal - arra int, van ennek a speciális esetnek egy másik oldala is, amit azonban az érintett nem tudhat, az örökké titok marad a számára. Nos, az utóbbi arc csupán abban tévedett, mégis eljött ama másik igazság megismerésének pillanata is, de ehhez természetesen romokba kellett dőlnie az egészet működtető ördögi hatalomnak.

Az apró jelek egyik markáns példája a kispuska lövészet-vezetői engedély körüli sötétség. A férfit testnevelő kollégája arra vette rá, kispuska lövészeti szakkört indíthatnának, ha volna olyan tanár, aki elvégzi a szükséges tanfolyamot, és megszerzi a vezetői engedélyt, tegye ezt meg ő. A férfi ráállt, tanfolyam elvégezve, engedély viszont sehol. A személyes érdeklődésre a kérdezett rendőrtiszt spártai rövidséggel felelt: ezt Ön nem kaphatja meg. A miértre nem érkezett válasz, ám később kiderítette, büntetett előítéletűek nem kaphatnak semmiféle lőfegyverrel kapcsolatos jogosítványt. Ezek szerint van, amikor nem, van, amikor mégis büntetett előéletű, s ez élete végéig így marad!

S, most itt ez az útlevél história, és borzasztóan szégyellte volna, ha miatta a mindnyájuk által annyira várt svájci utazás álma elröpülne, ezért mindenre kész volt, ezt hamarosan be is kellett bizonyítania!

Ez az ügy hajmeresztő történettel rendeződött, az utazásra mégis sor kerülhetett, végül a férfi is megkapta útlevelét. De itt vissza kell térnünk ama 25 év után megejtett "baráti" látogatásra, mert néhány nap múltán újabb rendőrségi akcióra került sor, és így a kettő közötti összefüggés napnál világosabbá vált.

A délutáni tanítás utolsó óráján az igazgató kopogtatott a tanterem ajtaján. Kissé feldúltan közölte, irodájában két rendőrtiszt várja, menjen oda, ő addig helyettesíti. Odabent két civil ruhás úr üldögélt, egy idősebb, joviális kinézetű, akiről sokkal inkább egy unokáit dédelgető nagyapa képe derengett fel a megrémült férfiben, a fiatalabbról már nyugodtan hihette, a hatalom mindenre elszánt embere.

A beszélgetés valójában a saját feladatával, céljával tisztában lévő, két magabiztos idegen, és egy, érezhetően az ő számára állított csapdában vergődő, ám nyugodtnak látszani akaró férfi között zajlott. Politikai témákat vetettek fel, és véleményére voltak kíváncsiak, akkor már túl voltak a Prágai tavaszon, Lengyelországban a Szolidaritás járta násztáncát, recsegett az oly biztosnak látszó épület, a repedések egyre nagyobb területen terjedve jelezték, valami történni fog a szocializmus addig oly stabilnak hitt világával. De a jelen valósága még az volt, hogy egy hajdani ellenforradalmárt két ember szorongat, és ki tudja, mit akarnak tőle? Így a magát sarokba szorítottnak érző férfi minden szellemi képességét bevetette az egyenlőtlen harcban, és egész eszmei világát megtagadva, el akarta hitetni a két fürkésző tekintetű rendőrrel, ő már rég nem az, aki 1956-ban volt, megváltozott, belátta egykori hatalmas baklövését, hinni akar az új világban. Tette mindezt azért, mert elege volt már a másodrendű állampolgárság életérzéséből, a mellőzésekből, az orra előtt sorra bezáruló kapukból, egykori terveinek megvalósíthatatlanságából, mert világosan tapasztalta maga körül mindenütt, egy egész ország alkudott meg 1956 után, hogy saját céljait, terveit gátak nélkül megvalósíthassa. Nem akart többé kivétel lenni, megunta, hogy örökké a kisebbségi érzés hálójában vergődjön. És nem akarta mindezért még szégyellni sem magát önmaga előtt.

Másfél óra múltán álltak fel, lelkére kötötték, hogy erről a beszélgetésről még felesége sem tudhat, majd a kezébe nyomtak egy papírt, és különlegesen hangsúlyozva: "a viszontlátásra" köszöntést, autójukba szálltak.

Azonnal elolvasta a papír cetlit, amelyen a közeli nagyvárosban működő egyik cukrászda neve, és egy pontos időpont szerepelt. Most értette meg a hangsúlyos elköszönést, ezek ismét találkozni akarnak vele!

Otthon azonnal elmondott mindent, és a félelem ismét beköltözött a lakásba, pedig már volt néhány olyan év is, amikor úgy érezték, talán végleg eltávozott onnan.

A cukrászda a finom édességek, a kitűnő kávé, meghitt beszélgetések természetes otthona, mit keres hát itt egy férfi, aki remegő lábakkal nyitott be az ajtón. Tekintete azonnal megpihent a nyugodtan kávézgató, idősebbik rendőr arcán. Sajnálatos módon, ismerősként köszöntötték egymást. Rövid volt az általánosság, a tiszt azonnal a tárgyra tért. Tudják, hogy a család négy tagja hová készül, az ő útlevelének ügye azonban még nem rendezett. Majd egy hajmeresztő vízió felvázolásába kezdett. Amint a férfi beteszi a lábát a nyugati országba, az ottani belső elhárítás emberei - tudva, hogy egy forradalom miatt elítélt, ebből eredően a szocialista rendszert elutasító emberről van szó - azonnal felkeresik majd, és felajánlják, hogy működjön együtt velük, adjon megbízható jelentéseket az ország belső állapotáról. Ezért természetesen anyagi juttatásban, több külföldi utazásban fogják részesíteni. És a bomba a következő mondatok nyomán robbant. Először tanúsítson ellenállást, kérjen gondolkodási időt, majd mondjon igent! Hazatérve pedig hazafias kötelességének eleget téve, jelentsen mindent a magyar hatóságoknak, pontosabban nekik. Útlevele természetesen rendben lesz, ha a pozitív választ egy héten belül megkapják. Ezzel felállt, egy telefonszámot megadva, kézfogással búcsúzva távozott, magára hagyva a teljesen összeomlott férfit, aki még percek múltán sem volt képes, hogy autójába szállva azonnal hazarohanjon, és tájékoztassa feleségét, milyen ára van annak, hogy ők négyen együtt utazhassanak Svájcba.

Vannak hetek, amelyek hosszabbnak tűnnek akár egy évnél is, a cukrászdai eseményeket követő hetük ilyen volt. Az egyik serpenyőben az "igen" válasz kínálkozott, amely a magyar titkosszolgálatnál talán ügynöki szerep vállalását is jelenthette, a másikban a "nem" az utazás meghiúsulását, és még ki tudja milyen negatív következményeket vonhatott volna maga után.

A svájci utazás félelmetesnek tűnt kettőjük szemében, a másik kettő semmit sem tudott az egészről. Első napjaik a remegés, a fürkész tekintetek, egy-egy idegen hozzájuk lépése okán érzett rettenet jegyében teltek, ám az annyira biztosnak ígért titkosszolgálat emberei nem jelentkeztek. Félelmük lassan oldódott, és az ott töltött két hét utolsó napjai immár csaknem felhőtlen boldogságban teltek, a magyar rendőrség víziói egy kettős ügynökről szerte foszlani látszottak! Ugyan, milyen bomba híreket is tudott volna kijuttatni a svájci titkosszolgálatnak egy egyszerű, vidéki magyar tanár-házaspár?

A férfi ma sem tudja, hogy a magyar rendőrség részéről, egyszerű naivitásról volt-e szó, netán tesztelésről, hiszen a férfi hazatérve ismét találkozott az öregúrral, és egy három oldalas beszámolóval ajándékozta meg, amelyben feledhetetlen élményeit osztotta meg olvasójával.

-.-

Fél évtized múltán a férfi, végre minden 56-os terhétől megszabadulva, immár megyei befolyásos emberként hozzákezdett a bukott rendszer titkainak feltárásához.

Ekkor már tudta az idősebb egykori rendőr "ismerőse" nevét, lakcímét, 1990 őszén felkereste otthonában. A már nyugdíjas férfi megdöbbentő arcát mutatta, hová szállt egykori magabiztossága, hová rendíthetetlen nyugalma? Egy, szinte minden ízében remegő, összetört ember állt előtte, aki meg volt győződve arról, hogy az előző rendszerben betöltött szerepéért hosszú börtönbüntetés vár rá. Mi történt a magabiztossággal, hogyan lehet, hogy az már nem az ő tulajdonsága, inkább a másiké, az őt meglátogató férfié, aki szinte sajnálkozva lépett ki ajtaján. Nem is volt kedve még kérdezősködni sem, pedig azért ment oda.

Nem sokkal később még egy vacsorára is invitálta, hátha megtudhat valamit az egykori titkok kusza szövevényeiről. A kiváló vacsora és bor, a férfi ígérete, hogy minden kettejük titka marad, sem oldotta meg nyelvét, annyi nyilvánvalóvá vált, ezek ott, amikor minden összeomlott körülöttük, arra tehettek életre szóló esküt, hogy hallgatnak, mindenről hallgatnak. A titkok megfejtését másutt kell tehát keresni.

Két év múltán a férfi még egyszer látta őt. Épp autójából kiszállva, két gyönyörű agár kutyát pórázon sétáltató, jól öltözött öregúrra lett figyelmes, lerítt róla a tisztes munka jutalmát élvező nyugdíjas nyugalma, elégedettsége, polgári jómódja. Ő volt, az egykor magabiztos, aztán e tulajdonságát teljesen elveszítő, majd a látottak szerint ismét visszanyerő titkosszolgálati rendőrtiszt. Nem volt kedve megszólítani, ám még hosszan nézett utána, és életének, sorsának hihetetlen, megfejthetetlen összevisszaságára gondolt, amit láthatatlan kezek irányítottak minden bizonnyal. Talán Koestler elnevezése volt a legtalálóbb, amikor a mindent látó, mindenről tudó, ördögi gépezetet működtető Nagy Testvérnek nevezte őket.

-.-

Aztán eljött az ideje, amikor egy különös intézmény megnyitotta kapuit, hogy a Janus arc ama másik felének titkait feltárja, és megmutassa a Nagy Testvér sátáni arculatát. A férfi - a szükséges engedélyek megszerzése nyomán - megilletődve vette kezébe az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában rendelkezésére bocsátott testes fondokat, hogy aztán elmerüljön a múlt, számára ugyancsak viharos tengerében, és világosan feltáruljon előtte ama sok kérdőjeles történet minden mozgatórugója, ami vele történt börtönbüntetése utáni életében. Hosszú napok teltek, amíg, a Nagy Testvér szempontjából teljesen racionális intézkedések sorát áttekintve, választ kapott szinte minden kérdésére. Egyúttal rádöbbent naivitására, mely szerint balgán úgy hitte, hogy "bűne" valaha is bocsánatossá válhat szemükben. Neve mindvégig szerepelt az ötvenhatosokról vezetett titkos listán, amelyet bizonyos időközökben felülvizsgáltak ugyan, ám sohasem törölték volna onnan, ha nincs összeomlás. Lakhelyét folyamatosan követték az úgy nevezett Lakcím-figyelőlapokon, élete folyásának eseményeit pedig ügynöki jelentések alapján ellenőrizték. Nem rejtegethetett semmit előlük, netán gondolatairól is többet tudtak, mint ő maga.

Amikor tehát ama rendőrségi látogatásán, amikor erkölcsi bizonyítványa tartalmát akarta gyorsan megtudni, világos volt, hogy - ámbár a polgári életben valóban büntetlen előéletű lett - a titkosrendőrség számára továbbra is az maradt. Valóban kettős élete volt, egy civil, tiszta lappal, és egy másik, levakarhatatlan bűnnel terhelve. Mit képzelt, amikor lövészetvezető engedélyt szeretett volna kapni, még egy teljesen veszélytelen kispuska sem kerülhet egyetértésükkel egy volt ellenforradalmár kezébe!

És, amikor első nyugati útlevelét kérte, eljött a zsarolhatóság legoptimálisabb időpontja, netán be is lehet szervezni. Ám először vizsgáljuk meg, járjuk körbe, milyen emberré vált a férfi, küldjünk hozzá egy régi barátot, akinek beszervezési papírjai világosan utaltak a titkosrendőrséggel való kapcsolatára, aztán látogassunk hozzá mi magunk, faggassuk ki, félemlítsük meg, majd zsaroljuk meg, s lesz egy újabb használható emberünk, egy kettős ügynökünk. A férfi ma is elévülhetetlen hálával tartozik a nyugati hírszerzés tunyaságáért, amikor elszalasztották a többé vissza nem térő alkalmat, mert egy valódi forradalmárt szóra sem méltattak akkor odakint.

És megdöbbenve olvasta apja, "bűntársai" titkosszolgálati rémtörténeteit, sorsuk szerencsétlen alakulását, megzsarolását, és sajnos eltévelyedéseit is.

Elege lett mindenből, pedig eredetileg jelentős tanulmány írását határozta el, undorodva, lépegetett le utójára a levéltár lépcsőin, döntő elhatározásra jutott, ha lesz még ideje, ereje írni, nem e világ mélységeiről, alagútjainak sötétségéről, hanem annak magasságairól, ragyogó szépségéről kell vallania. Ámde, valami megmagyarázhatatlan erő újra és újra visszarántja a mélybe, és nem tud hallgatni, nem is akar hallgatni, mert az cinkosságot jelent a bűnnel, a Nagy Testvérrel. És, ma már biztos abban is, múltjának ördögi gazságai elkísérik őt a sírig.