Dobsa Dorina: Emlékszel még az esőre?

Az ég olyan színű volt, mint azokon a júliusi napokon, amikor a folyóparton heverésztem. Néhány bárányfelhőt leszámítva semmi nem takarta el előlem a végtelen égboltot. Megállás nélkül haladtam, magam sem tudtam, hogy mióta, de hasztalan lett volna számolni az idő múlását. Egyforma nappalok követték az éjszakákat, dombokon másztam fel-, majd le, gyönyörködtem az élénkzöld fűtakaróban meg vadvirágokban és örültem, amikor egy-két madár a társamul szegődött. Volt, hogy emberek jöttek velem szembe, olyankor egymásra mosolyogtunk, mint akik ugyanazt a titkot őrzik. Egyszer egy kislánynak szó nélkül a kezébe adtam egy közeli gyümölcsösben szedett almát, mire ő azonnal elővett a táskájából egy kulacsot és megkínált friss vízzel. Soha nem szenvedtem hiányt semmiben. És nem voltam magányos. A legboldogabb akkor voltam, amikor egy keskeny patak keresztezte az utamat. Megörültem, hogy a hátizsákomban rábukkantam egy fürdőruhára. A távolban csobogást hallottam, de nem zavartam meg a társaimat. Csak boldogságot éreztem, hogy mások is ugyanazt az örömöt élik át, mint én, mialatt ringatóztam a víz felszínén és lemostam magamról az út porát. Tudtam, hogy mennem kell tovább, ezért nem időztem sokáig, megszárítkoztam, majd egy könnyű, virágmintás ruhát magamra vettem és továbbálltam. Az éjszaka közeledett. Már nem féltem a sötétségtől, megtanultam, hogy itt nem kell tartanom semmitől. Nem bántott egyetlen élőlény sem, nem leselkedett rám veszély egyik fa árnyékában sem, ezért legtöbbször csak felállítottam a sátramat, kényelmesen megágyaztam egy pléddel és hallgattam a tücskök ciripelését. 

Ez alkalommal azonban úgy döntöttem, hogy másként lesz. Egy tölgyerdőből értem éppen ki, amikor a távolban egy tanyát láttam meg. Sietősebbre vettem a lépteimet, hogy ne túl későn zavarjam meg lakóinak nyugalmát. Faragott kerítés vette körbe a birtokot, a kapun egy felirat állt. Örömmel fogadunk. Beléptem hát az udvarba, mire egy cirmos macska rögtön a lábaimnál termett és zölden villogó szemével behatóan vizslatott. Felemeltem és dajkálni kezdtem, amire ő hálás dorombolással felelt.

- Jöjjön csak kedveském! - nyitotta ki az épület ajtaját egy kerek arcú asszony - Látom, a bajszossal már megismerkedett, idebent vannak a kölykei, de mindig elkóricál mellőlük. No, jöjjön csak, éppen vacsorához készülődtünk. 

Karomban a macskával léptem be a házba, ami belülről jóval tágasabb és díszesebb volt, mint gondoltam. Egy fabútorokkal berendezett étkezőbe kísért a háziasszony. Egy búbos kemence tövében három kismacska heverészett. Az anyjuk, mikor meglátta őket, kiugrott a kezeim közül és odaszaladt hozzájuk. 

- Adja csak azt a zsákot, felviszem az emeletre, ott van a vendégszoba, könnyedén megtalálja majd - mosolygott rám. - Foglaljon csak helyet, hamarosan tálalom a sült húst.

- A hölgy biztosan szeretné előbb felfrissíteni magát és átöltözni, jól gondolom? - lépett be a konyhába egy hímzett inget viselő úr.

- Igen, köszönöm! - bólintottam hálásan, majd követtem az asszonyt a szállásom irányába. 

- Régóta úton van - szólalt meg az asszony együttérzően, miközben a lépcsőn felfelé haladtunk.

- Régóta - feleltem halkan.

- Remélem, megtalálja, amit keres - fordult hátra és hosszan a szemembe nézett.

- Nem tudom, hogy mit keresek. Vagy, hogy keresek-e bármit is - vontam meg a vállamat. - De minden nap azt kívánom, hogy bárcsak örökké barangolhatnék ezen a tájon.

Az asszony elnevette magát.

- Megteheti azt is! De higgye el, ha megérkezik, nem akar majd tovább menni.

A kis szobába belépve elöntött a nyugalom, szépen megvetett ágy, éjjeliszekrény és egy mosdótál fogadott, mellette egy kancsó víz. 

- Nincsen fürdőszobánk, de remélem, otthonosnak fogja találni - szabadkozott gyorsan a vendéglátóm.

- Ugyan! - legyintettem - Tökéletes. Köszönöm a kedvességüket. 

- Ez természetes. Odalent várjuk.

Miután kiment, leültem az ágyra és a hátizsákomban kutattam megfelelő ruha után. A kezembe akadt egy fehér blúz meg egy térdig érő, fekete szoknya. Először úgy gondoltam, hogy úgy fogok festeni, mint egy kisiskolás az évnyitó ünnepségen, de miután megmosakodtam és átöltöztem, nem tiltakoztam a viselet ellen. Kényelmes volt. A hajamat megfésültem és lófarokba kötöttem, majd csatlakoztam a háziakhoz.

- Ó, milyen csinos! - dicsért meg az úr, mikor meglátott. - Üljön csak ide hozzánk, és meséljen, mialatt falatozunk!

- Bizony, ez a fizetség, amit kérünk - tette hozzá az asszony. 

- Nem is tudom, hogy hol kezdjem - tétováztam, miközben szedtem a gőzölgő ételekből.

- Talán az elején - bátorított a házigazda.

- Arra sajnos nem emlékszem - vallottam be őszintén. - De örülök, hogy megismerhettem ezt az országot. Bár különös, hogy ez az első ház, amire ráleltem.

A velem szemben ülők egymásra pillantottak, majd az úr biccentett egyet.

- Lakunk itt sokan, de csak akkor kerül bármi a szeme elé, ha valóban látni szeretné - magyarázta az asszony. 

- Igen, erre kezdek rájönni - nevettem. - Vannak városok a közelben?

- Megtalálhatja őket - válaszolta az úr két falat között. - De szerintem nem arra kellene mennie.

- Hanem? - kérdeztem, miután ittam egy korty tejet.

- Tovább - felelte. - No, de halljuk a történetét, kis hölgy, mi mindent látott az úton?

- Ó, elképesztő dolgokat! - lelkesültem. Tágra nyílt szemekkel figyeltek, még a macska is nyávogva az ölembe ugrott.

- Halljuk! - biztatott az asszony.

Elmeséltem, amikor egy vadló ménes vágtatott előttem, én pedig napokon át jártam a nyomukban. Végül olyannyira megszokták a közelségemet, hogy az egyik kanca hagyta, felüljek rá és azután hetekig velük szeltem át a vidéket. Elmeséltem, hogy milyen érzés volt, amikor egy őzgidára leltem a magas fűben, majd kilestem, hogy mikor ér vissza hozzá az anyja és csak akkor indultam tovább. Elmeséltem, hogy milyen gyümölcsöskertek keresztezték az utamat, hogy soha nem ettem még olyan édes almát, epret vagy málnát, mint itt. Elmeséltem, hogy a legelső éjszaka odakint ért, a végtelen ég alatt, és úgy megszerettem, hogy nem vágytam tetőre a fejem fölött. Elmeséltem, hogy mióta útra keltem, nem beszéltem még emberekkel, ők az elsők.

- Kik maguk? - kérdeztem, mikor már mindent elfogyasztottunk és teli hassal üldögéltünk az asztalnál.

- Hogy érti? - mosolygott az úr.

- Olyan érzésem van, mintha ismernénk egymást. Vagy legalábbis ismernünk kellene egymást - mondtam.

- Hiszen ismerjük egymást, szívecském - válaszolt az asszony. - Mióta beszélgetünk!

- De nem most - ingattam a fejemet. - Úgy értem, hogy talán régebb óta. Nem fontos. Fáradt vagyok, ideje lefeküdnöm.

- Pihenjen csak!

- És álmodjon szépeket!

Az ágyamon frissen mosott hálóing várt, minden bizonnyal a háziasszonytól kaptam. Felvettem, pontosan az én méretem volt. Nagyot ásítottam, majd eldőltem az ágyon. 

Kakas hangjára ébredtem, kipihenten és nyugodtan. Láttam, hogy az összes ruhám kimosva és kivasalva ott tornyosul az ágyam végén, és egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ennyi munkát adtam a szállásadóknak. Ideje volt mennem. Tovább, ahogy az úr is mondta. Elpakoltam mindent. Felfrissítettem az arcomat a vízzel, ittam egy pohárral, és ettem pár falatot a szintén odakészített reggeliből, majd a hátamra vettem a zsákomat.

A két házigazda az udvaron várt rám.

- Remélem, jól érezte magát nálunk! - ölelt meg az asszony.

- Köszönök mindent. Bízom benne, hogy találkozunk még! - búcsúztam.

- Csak hogy ne legyen egyedül, amíg az út végére ér - kacsintott rám az úr, majd előhúzott a háta mögül egy fekete-fehér kölyökkutyát.

- A neve Fülöp, és boldog lenne, ha magával vinné - adta a kezembe a kutyát.

Megöleltem mindkettejüket, majd kiléptem a kapun. Szipogva nyeltem a könnyeimet, miközben sietősen távolodtam a tanyától. Elértem egy tölgyest, ahol letettem a földre a ficánkoló kölyköt. Hátrapillantottam, hogy még egyszer lássam a tanyát, de már nem volt ott.

Nem vágtam át az erdőn, hanem megkerültem, találtam egy kitaposott ösvényt, amelyet követtem, nyomomban a kutyával. Időnként botot dobáltam neki, majd a karomban vittem egy darabon, amikor láttam, hogy megfáradt. Napraforgók mellett haladtam el, majd egy búzatábla következett, amiből arra következtettem, hogy a környéken biztosan sokan élhetnek, hiszen valakinek művelni kell a földeket. A megérzésem nem csalt, hamarosan elértem egy falu határáig, pontosabban az azt jelző malomig. A lépcsőjén egy lisztfoltos öreg üldögélt, szájában pipa, fején kalap. Nagyot rittyentett, amikor meglátott és felém hajított egy jókora karéj kenyeret, Fülöpnek pedig a tarisznyájából előbányászott szalonnabőr volt a jutalma. Megköszöntem az ennivalót, majd a kenyeret eszegetve elértem a falu főutcájára. Voltak, akik érdeklődve figyeltek, végignézték a ruhámat, míg mások úgy mentek el mellettem, mintha ott sem lettem volna. Takaros falu volt, minden ablakban muskátli virágzott, de nem szándékoztam több időt tölteni itt. Mielőtt azonban búcsút vettem volna a falutól, egy velem egykorú férfi lépett oda hozzám. Éppen azon ügyködtem, hogy kibogozzam Fülöpöt egy darab zsinórból, ami a bundájára ragadt, amikor megszólított.

- Eltévedtél? - nyújtotta felém a kezét és felsegített.

- Miért gondolod? - kérdeztem, miután leporoltam magamat. Fekete farmernadrágot és egyszerű, sötétzöld pólót viselt, ami szokatlan volt errefelé.

- Nem vagy idevaló - válaszolta, és óvatos mosoly jelent meg az arcán.

- Persze, hogy nem - mondtam kissé durvábban, mint terveztem. Nem tudtam, hogy ki ő, de zavarba hozott. Olyan érzésem támadt, mintha pontosan tudta volna, hogy érkezem, és hogy ki vagyok - De szerintem te sem - mutattam a ruhájára. 

- Túlságosan árulkodó - nevetett - De mindegy is, itt az ideje tovább állnom. Imádnivaló ez a falu, de nem vagyok hajlandó több birkát megnyírni. Van kedved velem tartani? Szerintem egy irányba tartunk - mondta és ismét felém nyújtotta a kezét.

- Eddig egyedül utaztam - haboztam, majd némi töprengés után folytattam. - Bár senki nem volt, aki felajánlotta volna. 

Az ismeretlen csillogó szemekkel figyelt, és mielőtt feleszmélhettem volna, összekulcsoltuk a kezeinket.

- Gyorsabban telik az út, ha van kivel beszélgetni közben - folytatta vidáman, és elindultunk. Semmit sem értettem. Miért öntött el a nyugalom, és miért nem tudtam abbahagyni a mosolygást?

- Örülök, hogy megtaláltalak - nézett rám hosszan. A szeme ismerős volt. - Nem jó magányosan járni ezt a hatalmas országot.

- Én egyedül is boldog voltam - válaszoltam, miközben szedtem párat az ösvény szélén növekvő fekete szederből.

- Különös - felelte. Megálltunk és csak néztük egymást mozdulatlanul. Olyan mély pillantása volt, hogy úgy éreztem, ki sem kell ejteni a számon, amit gondolok, elég neki kiolvasni a tekintetemből. 

- Szeretek itt lenni - folytatta.

A lábam mellett sétáló kölyökkutyát figyeltem válasz helyett. Szótlanul gyalogoltunk egymás mellett, egészen addig, míg egyszer csak felkiáltott.

- Nézd csak, egy út! - egy pillanatra megfeledkezett rólam, szaladni kezdett, én pedig loholtam a nyomában.

A kétsávos út szélén egy ezüstfényű autó parkolt. Az útitársam gondolkozás nélkül kinyitotta az ajtaját, majd beült a kormányhoz.

- Egy kicsit pihentethetjük a lábainkat. Mit gondolsz? - hívott. Magamhoz öleltem Fülöpöt és beültem az anyósülésre.

Az autó alig hallhatóan mordult egyet és már száguldottunk is. Egyetlen járművel sem találkoztunk.

- Így azért egyszerűbb. Jól érzed magad? - fordult felém, amikor már lecsillapodott az autó miatti izgatottsága.

- Persze - válaszoltam mosolyogva -, szinte már el is felejtettem, hogy léteznek autók. Mindjárt esteledik - jegyeztem meg mellékesen.

- Akkor, ha beleegyezel, itt megállunk és pihenünk egyet - felelte, majd jobbra kanyarodott. Egy kör alakú parkolóba érkeztünk, egyetlen kivilágított bódé fogadott minket. Olyan érzésem támadt, mintha már jártam volna hasonló helyen. Mikor kiléptem az autóból, egy pillanatra megborzongtam, a levegő tiszta, ugyanakkor nagyon hűvös volt. Az útitársam a bódéhoz szaladt, én pedig Fülöppel átsétáltam az út másik oldalára, ahol magyarázatot kaptam a didergésemre. Majdnem ezer méteres magasságban lehettünk már, egy hegyi szerpentinen, a lábam alatt fenyők nyújtózkodtak az égig, hallgattam, ahogy a szél zúg az erdő fái között. Hosszan csodáltam a látványt, a sötétséget, és amikor felnéztem a csillagokra, tudtam, hogy miért ismerős mindez. Hátrafordultam. Az útitársam egy szürke pulóvert terített a vállamra, majd felém nyújtott egy adag sült krumplit meg csirkefalatkát.

- Gyere, inkább az autóban együk meg - simította meg a hátamat, én pedig gyorsan elfordultam tőle, hogy ne lássa a szememet. Nem akartam, hogy megtudja, mire jöttem rá.

A hátsó ülésen foglaltunk helyet, felváltva etettük Fülöpöt, aki rövidesen a lábamhoz kuporodott és álomba merült. Odakint már a bódé sem világított.

- Szerinted mivel kellett fizetnem az ennivalóért? - kérdezte.

- Fogalmam sincs - vontam meg a vállamat. - Ezen a helyen nincsen pénz, bármit kérhetett tőled.

- Bármit, de nem akármit - válaszolta. Szünetet tartott és csak nézett. - Annyit kért, hogy hajnalig beszélgessünk, és fejezzük be, amit elkezdtünk - árulta el.

- Érdekes kérés - jegyeztem meg -, hiszen csak most ismertük meg egymást, nem?

- De igen. Talán - suhant át a szemein egy különös árnyék.

- Mintha itt mindenki ismerne minket.

- Mert mindenki ismer minket - folytatta, miközben közelebb húzódott hozzám és megigazította rajtam a pulóverét. Már egyáltalán nem fáztam. - Tudta, hogy jövünk, ezért készült az egyik kedvenc ételünkkel.

- Honnan tudod, hogy az én kedvencem is? - nevettem.

- Olyan jóízűen befaltad, hogy másra nem is tudok gondolni - nevetett ő is. 

- Lehet, hogy csak nem akartalak megbántani azzal, hogy meghagyom - tiltakoztam.

- Nem - puszilta meg a homlokomat. - Emlékeztem rá.

Felkaptam a fejemet. Az arcán átfutott egy gondolat. Talán ő maga sem tudta, hogy miért ejtette ki ezeket a szavakat. Törökülésbe húzódtam. Boldognak éreztem magam, mégis könnyezni kezdtem. Megtaláltam őt. Először nem akartam, hogy rájöjjön, ki vagyok. Hogy ki voltam. Elfogott a rettegés, hogy elveszítem, újra, itt is. De hát nem halhat meg még egyszer! 

Óvatosan mellém bújt. Megölelt. Suttogott.

- Ne félj semmitől. Csak ketten vagyunk itt. Csak mi ketten. 

Egyszerre sírtam és nevettem. Megtöröltem az arcomat és ránéztem. Az ő szemei is fényesek voltak. Már ő is tudta. Kitárta a karjait.

- Emlékszel még az esőre? - kérdezte, miközben a hajamat cirógatta.

- Itt sosem esik az eső - válaszoltam halkan. Megnyugodtam. - Mindig szép az idő.

Egy vízcsepp koppant az üvegen. Halkan dobolni kezdett, én pedig egyre jobban elálmosodtam.

- Ki mondta, hogy az eső nem lehet szép? 

Ez volt az utolsó, amit még hallottam. Mikor felébredtem, ő még pihent, ezért Fülöppel ketten léptünk ki az autóból. Már nem a parkolóban voltunk, hanem egy mező kellős közepén, egy hegyoldalon. A távolban tehenek és lovak legelésztek, nem messze pedig egy faház várt ránk. Fülöp szaladgálni kezdett, bogarakat kergetett a térdig érő fűben. Nem akartam tovább menni. Már nem kerestem semmit. 

Egyszer csak leült mellém és megfogta a kezemet. 

- Elképesztő! - mondta, miközben a tájat szemlélte. - Pontosan ezt kerestem! Ott van a házunk! 

- Tudod, hogy mi a legjobb? - kérdeztem vidáman. A kábulattól válaszolni sem tudott.

- Hogy itt nem kell befejeznünk semmit.

Izgatottan körbenézett, majd visszapillantott rám. Ekkor odaléptem mellé, és a fejemet a vállára hajtottam.