Gyólai Karolina: Hazám (Vajdaság)

Ó, te fekete vajdasági föld,
hány sáros rút csizma taposta utad?
Sokszor itatta sebző tested vérrel a harcmező,
s takartad be az elveszetteket magad féltőn.

Mégis oly gyönyörű vagy,
színeid kavalkádja szívet kápráztatóan nagy,
s míg az árokparton pipacs és búzavirágok bólogatnak,
te végtelenül fakasztod önzetlenül magadból a sárga aranyat.

Ó, te vajdasági fekete föld,
tested nem kímélve adod az életet,
hálából folyód vize szárnyalva borul virágba,
erős gyökerű fáid védelmezően mindenkit megóvnak.

Illatod a lelkekbe ivódik és nem tűnik el,
ott van a szélben hajladozó akácfák mézével,
a vadon virágzó orgonafák kábító illatával,
a gyümölcseitől meghajló eperfák édes aromájában.

Ó, te szép vajdasági fekete föld,
te emeled hajnalban Bánátban az égre a napot,
s fested meg reménnyel bíborra és kékre a hajnalod,
szeretlek, csak itt élhetek, nélküled hontalan vagyok.