Czingel Ádám: A koporsó
2020.06.18
Padon ülve,
halálvágyón
a gondolatok csak úgy gyűlnek és gyűlnek,
mint Néró lángjai a perzselő fergetegben.
Karomban zsibbasztó fájdalom,
az évek rámolták tele,
szemeim előtt kifolyt belű állatok elevenednek meg
- latin átok,
S lelkem sebei nyílnak: véres virágok.
Ásító homályban feldereng még a lány arca,
elfedi az álom...
De bármi ez! Látom,mosolyog...
Mosolyog rám!
Közelebb jön,
arca hófehér, bőre sima,szinte mintha
jégből volna
- sebem gyógyul ahogy átölel.
Békésen alszom,
Az est reám borul.
Felébredek, de jaj,
Nem nyílik a koporsó!