Damm Diána: A fulladásos halál előnyei
Üresség csengett a térben. A hullámok verődése törte meg csupán a monoton, mindent elárasztó csendet. A fülében zúgott. Újra és újra belevetette magát a k(l)óros emlékeibe. Úszott bennük. Egymás mellett szorosan. Egyik hossz a másik után. Döntések és rosszkor elhangzó mondatok. Vállrándítások, keserves könnyek telítették ma meg a medencét, amit minden szerdán és pénteken délelőtt tíztől délig a magáénak tudhatott. Ezekben az órákban csak ő volt meg a víz. Ma az emlékei is csatlakoztak. Bár senkise hívta őket.
Mikor beleugrott a már jól megszokott hőmérsékletű klórtengerbe, érezte, hogy kicsit szúr a mellkasa. Lassított, megdörzsölte a szúrás helyét s újra folytatta az edzést. Egyesek szerint elég unalmas sport az úszás. De ő ezt mindennél jobban élvezte. Ebben a miliőben ki tudta kapcsolni az agyát, nem kattogtak a fogaskerekek, a gondolatok, amik sosem hagyták békén. Nem kellett megfelelni senkinek, nem volt szükség különösebben semmire. Se pózra. Se beszédre. Semmire. Csak ő és a víz.
Ma valahogy mégsem tudott rá koncentrálni és a benne végzett mozgásra. Nem tudta átengedni magát a hevületnek, ahogy máskor. Amikor csak vitte egyik mozdulat a másikat. Olyannyira bele tudta magát pörgetni, hogy olyankor semmi de semmi nem számított. Csak, hogy legyen tér. Víz. Csend. S most itt úszkáltak a vízben. Férfiak arcai. Helyszínek. Életképek. A szentendrei lámpaernyők. A teszkós müzli. A csillagok alatt szeretkezés. Emberek, akik egykor jelentettek valamit. Akikről mindig elhitte, hogy Ő AZ! Mindig elhitte.
Ha nem ülepedett volna csend a lelkére, beletörődve a rossz döntések okozta súlyok jelenlétébe, most zokogásban törhetett volna ki. Az edzés kellős közepén. Eszébe jutott, mikor egyszer egy iskolai úszócsapatban az öccse miatt majdnem megfulladt a gyakorló medencében. Majdnem a mélybe került akkor is. Minden, ami rettegéssel tölti el, még ma is, férfiakhoz kapcsolható. Medencéről medencére vette az akadályt. Minden férfi, aki valaha az életébe lépett, elsőre egy gyakorló medencének tűnt, amibe kis híján odaveszett. Majd kikászálódva belőlük, megszenvedve minden karcsapást és lélegzetvételt, már csak azok, amik. Nem többek, nem kevesebbek. Emberek, akiktől tanult valamit. Tévedések, amiket átélt. Ma már csak szerethető, feledhető, maradandó idegen-elmék.
Ezek az emlékek még mindig ott úszkálnak mélyen benne. S ma valahogy felszínre törtek. Ma másképp viselkednek, mint eddig. Eltemetett állapotukból kitörve a felszínre vetődtek. Kiszámíthatatlanul törtek elő.
Felnézve az órára látta, hogy rég letelt a szokásos két óra. De a mai ködös, esős és (há)borús szeptemberi délelőttön senki másnak nem volt kedve lejönni az uszodába. Így senkit nem zavart merengésben töltött óráival. Végre senki sem szólt hozzá. Senki nem zavarta meg gondolatmenetét. A párás úszószemüvegen keresztül még a világ is kicsit visszavonult. Nem zavarta jelenlétével, mintha ott se lenne. De a kő a lába alatt mégis támaszt nyújtott. Levette hát szemvédőjét, hogy újra visszatérjen a látható, hallható, kérlelhetetlenül jelen lévő világba.
Kint a hidegben, félig nedves hajjal sétált hazafelé. A szél arcába sodorta az esőt, de ő nem bánta. A Bartók Béla úton sétálva, a Duna irányába vitte az útja s leérve a rakparthoz hagyta a világnak, hogy arcát mossa hideg, párás kezével. A csuromvizes nem kifejezés. Minden módon kötődött a vízhez, és ahhoz, amit jelent. Minden formájához, ahogy megjelent. A kutyát sétáltatva kapta el egyszer egy hatalmas zápor. Hirtelen jött és heves volt. De ő csak szaladt az esőben hazafelé nevetve. Sosem bánta, ha elázott.
A fulladás érzése, amit a kapcsolataiban rendre érzett, mindig halálfélelemmel vegyült. Lemarad valamiről. Eltelik az élet és ő csak kívülről szemléli. Folyton keresett valami mást. Egyiket a másik után. Biztonságot. Figyelmet. Szeretetet. Törődést. Mindent, amit csak egy férfi adhat. S mégsem volt soha elég. Nem volt tökéletes. A fájdalom érzése mindig megjelent. A tökéletesség utáni vágya, az elképzelt boldogság képe magával ragadta. Vitte, mint a víz. Sodorta. Habjaiba merülve egyre csak lefelé úszott-áradt a lefolyóba...
Rettegés. Ha nem is mondta ki soha, de félt a férfiaktól. Attól, amit okozhatnak. Attól, hogy irányítják, hogy döntést hoznak. Döntést, ami alá behajtja magát, de valójában sikítani akar. S mégis, szeretetre vágyott, mégis megpróbálta, újra és újra. Sokszor. Mindig is egy férfi oldalán képzelte el magát, mindig vágyott egy oltalmazó kézre-karra-szívre...
Kapitulálni. Ez a szó járt a fejében. De a feladás sosem volt opció. Sokkal inkább megszökni. De talán az is valamiféle feladás. A kapcsolaté. Egy lehetőségé: a boldogságra, a kínlódásra. Örömre. Bánatra. Akármire... Semmi sem tűnt elég jónak. Minden csak félmegoldás. Mindig csak a várakozás maradt neki. Amit mindig meg is unt. Sosem szórakoztatta senki sem elég jól. Elég ideig. Egy idő után mindig önmagát szórakoztatta. Egy másik férfival. Egy másik élettel. A gondolattal: az életéről, a vágyairól, a terveiről. Ezeket aztán sosem valósította meg. S ezekért a kis kudarcokért mindig a férfiakat hibáztatta. Vagy az eltelt időt. Az elpocsékoltat. Sosem magát. Önmagát soha.
Ma. Az esőben. Valahogy világossá vált saját felelőssége. Saját hibái. Az áthárított, eltemetett, fulladásos halállal sújtott hibái. Kimeríthetetlen tárház. És most felsejlett mind. Sőt! Tisztán látta mindet. Mintha a klórban mindet tisztára mosta volna. Nagytakarítás. Ősszel? Hát ezt is másképp csinálta, mint mások. Esőben ablakot mosni. A legjobb ötlet. Soha nem lesz tiszta, de legalább ráfoghatja az időre, a klímaváltozásra, a világra.
Képzeletbeli létrájáról lemászva, leült a legalsó fokra és megvárta, míg eláll az eső. Az alsó lécen ülve pont olyan kicsinek érezte magát most, mint azok, akikre eddig a mindentudás piedesztáljáról tekintett le. Kicsinek és elveszettnek. Most kellene kapitulálni? Beolvadni? Elfogadni? Leülni. Átgondolni. Hagyni. Hagyni, hogy megtörténjen s aztán kezelni. A legokosabban. A legmegfelelőbben. Vagy csak emberien. Egyszer(űen). Nőként. Mint szuverén állam. Felelősen. Tisztességgel. Produktívan. Növelve a GDP-t. Kegyetlen iróniával. Maga felé. A többit másra bízva.
Tehát feladatot talált. Most végre igazán, saját feladatot. Teljesen belemerülni. Minden tudását ennek szentelni. Az idejét is. Az akaratát. A dacot. A dühöt. A félelmet. A kérdéseit. A kétségeit. Az érzéseit. Mindet ennek. Hogy végül csak ez maradjon. A boldogság. A kérdés csak az: mikor kezdi??