Csorba Tibor: A vén diófa alatt
2020.04.29
Majd mikor belobban a tavasz,
szétrobbannak a duzzadt rügyek
és villanydrótokon zajlanak
a madártollas, csőrös ügyek,
leülök a diófám alá.
Megérzi majd a jelenlétem
a bölcs öreg, s derűsen fogad -
tanúm, hogy egyszer én is éltem.
Feledem már a sok elmúlt
tavaszt, virágok pompáját,
lányfürtök igéző táncán
sejtjeim szikrára bomlását.
Elillant a régi erdők
babonázó akácillata,
Anyám cseresznyefájáról
a fehér sziromballada -
hová tűntél magad, Anyám?
Búcsútlan léptél át a ködbe...
Savanyodik az emlék bennem:
homályba bújik, mintha szökne.
Az a liget is másoknak
sóhajt reményes levegőt,
ahol tündér lányaimhoz
terültek ibolya-legelők.
A kis templom nyűtt harangja
halkan ütötte a delet
és mi vonultunk, hisz tudtuk:
a szél langyos, a leves meleg.
Szelíd lett a buja ösztön,
már a csók íze sem áfonya -
őrizzük egymás szemét,
s kezét nem engedem már soha!
Csak te maradtál meg nekem
diót termő vénülő barát!
Majd átkarolom egy ágad,
s takard rám gyógyító aurád!