Csongor Andrea: Karrier

A ház ura ugyan létező személy volt, jelen is volt, de maga a rendszer tette láthatatlanná. A három nő minden délután összeült a kedvéért, és megpróbálták a gazda érdekeit képviselni. Reggelente még öt óra előtt fölkeltek, és csendesen beszélgettek vele, ki-ki a maga cellájában, később kötött szamizdat szöveggel fordultak felé, majd tervezett csenddel. Minden délután Beátánál ültek össze, ahol alibiként hímző szakkört üzemeltettek, az együtt töltött harminc év alatt a hímzett klerikális asztalneműk készítésének olyan fokára jutottak, mely az áhítat és a várakozás csodájának belső megéléséről, és annak művészi tárgyiasulásáról vallott.

Harminc év szólt erről, Beáta, Margarita, és Erzsébet titokban illegális apácaként éltek egy kis lakásban az Óbudai tízemeletes panelrengetegben. Minden délután felvették a zárdából kimentett habitusukat, mely apácaöltözéket, de egyfajta lelki beállítódást is jelentett, és gondolati klauzúrába, elvonultságba zárkóztak.

Beátát családja gyermekkora óta Tücsöknek hívta, de apácaként a komoly Ancilla nevet viselte. Lakásában a rendszer rosszallása ellenére feszület függött a falon, alatta kis házi oltár. Az oltárképnek szánt alkotás a hegyi beszéd jelenetét ábrázolta, korabeli ruhás bibliai alakok vették körbe az áldást osztó Jézust, a jelenet alsó sarkában munkásnők, parasztok, netán rendszerellenes kulákok is felbukkantak, ostyára várva. Ancilla a maga képére formázta a szobát, keresetten rendezett volt, ha a dísztárgyak száma túllépte az ötöt, a szikár matróna kérlelhetetlenül kidobta a fölösleges, számfeletti holmikat. Az akasztón egyetlen kabát lógott, egy kívül sárga, belül kék NSZK viharkabát, az étkezőasztalon szódásszifon állt, a szobában pedig egy Commodor 64-es, floppykkal. A hálószobában kézi súlyzók hevertek a földön, Ancilla készült a jövőre, nem azért engedelmeskedett fiatal lányként az égi hívásnak, hogy idejekorán feladja. Ahogy a rendszer puhult, egyre ritkábbá vált az az érzése, hogy figyelik, vagy követik. Hálószobája iroda, fogadószoba, telefonközpont, raktár és lelki klinika volt egyben. A házkutatások már egy ideje megszűntek.

Ancilla életének volt egy nagy keresztje, harminc éve hordozta keskeny vállán minden istenáldotta nap. Nem a szétszóratás, nem ez rezdült meg lelkének sima állótaván minden délután, ezt alázattal és türelemmel viselte, akár a vértanúhalált is erős hittel fogadta volna. A kínzást, fájdalmat is, zokszó nélkül. Évtizedekig dolgozott kórházban, és a haláltól sem félt - azt is túlélte volna. Erzsébet lénye azonban minden délután kikezdte hitét. Több, mint fél évszázad szerepelt közös számlájukon, és a három nőnek évek óta egyetlen, közös ünneplő cipője volt.

Már csak hárman maradtak, akik a tiltás ellenére apácaként éltek, olyanok, akik már örök fogadalmat tettek a rend feloszlatása előtt, akik illegalitásban is teljes tisztaságban, szegénységben, alázatban éltek. Erzsébet ezen a délutánon egy kék banáncsattal a hajában érkezett haza, és keresztet vetett a házi oltár előtt, vigyázva, hogy a térdhajtás és a keresztvetés mozdulata ne folyjék össze. Erzsébet egy komoly agyhártyagyulladás alatt, a kórházi ágyon tette le az örök fogadalmat.

Margaritát későbbre várták, ő a püspöki kar ülésére utazott, fontos hírekkel várták vissza, így a feszültségkitöltő harmadik szerepét ezúttal senki nem hordozta. Ancilla erősen igyekezett szelíd és nyugodt maradni, mint már oly sok ízben. A szelídség számára alkalmazott technika volt, melyet mesterétől tanult, és praktikusan a túlélés eszközeként használta. Erzsébet idős kora ellenére olyan izgékony volt, hogy többször kiszaladt az előszobába a szilencium alatt. Minden alkalommal megérintette az NSZK viharkabátot, és visszatérőben Ancilla haját, vagy vállát, az asztalon fekvő terítőt, gyertyatartót. A tartóban gyertya emésztette magát, miközben fényt árasztott.

Ancillának saját terekre és időre volt szüksége, minden erejét latba vetette, hogy türelemmel viselje a kínzásnak ezt a számára szélsőséges formáját. Bőrét kikezdhetetlen védvonalnak szerette volna tudni, és nem értette, hogy Erzsébet miért illetheti oly gyakran.

- Mondtam, mi történt Ármellával? - kezdte hadarni Erzsébet. - Hát csak hízott, csak hízott, azután már szóltam, hogy egyen kevesebbet, mert milyen jel lesz így belőle mások számára, jó esetben is csak kérdőjel, meg majd azt mondják, valami kövér, borissza nő, csak dagadt, mint barátban a halleluja, de azután kiderült, hogy valami daganat növekszik a hasában, mit szólsz ehhez? - zavartalanul megigazította forrónadrágja korcát.

- Valami imaszándékod kötődik ehhez a történethez, Erzsébet? - nézett rá elkínzottan Ancilla.

- Nem, csak tudod, eszembe jut, hogy öregszünk, betegeskedünk, egyre nehezebb nekem is tartani már magam, a térdepelésből alig bírok már feltápászkodni. Nyugdíjasak vagyunk, nehézkesek.... Fáj már minékünk minden.

Erzsébet egy ZIZI nevű édességet vett ki csatos táskájából, kitette az asztalra, bekapott egy marékkal, majd a táskát és a száját is becsattintotta. A Zizi szemei a halványzöldtől a lilaköd árnyalatig mindenféle színben tetszelegtek, és rágása közben valósággal hersegett mindegyik. A fölösleges tárgyak száma átlépte Ancilla eszmei határértékét, a türelem úgy szaladt ki lelkéből, mint arcából a szín.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Semmit, kedvesem, csak hangosan gondolkodtam.

- A helyes sorrend: imádkozás, gondolkodás, cselekvés. A beszéd csak ezek után jöhet.

- Vagyis mulasztottam, igaz?

- Kérdezek tőled valamit, Erzsébet. Ugye hiszel abban, hogy küldetésed van, hogy Isten elhívott? El tudod tolni magadtól a külvilág hangos, zavaró tényezőit, és a missziónkra összpontosítani?

- Természetesen, Beáta.

A Beáta név említése többet mondott Ancillának, mint az egész párbeszéd. Erzsébetnek talán terhes már az illegalitás, a kötelék kényszerközössége, a feladatok idősödő porckorongjainak egyre nehézkesebbé válnak.

- A lélek sötét éjszakája, amin nekünk át kell haladnunk, a sivatag, szárazság. De ugye, tudod, hogy nem vagyunk egyedül? "Ha a halál árnyékának völgyében járok is, te velem vagy, Uram."

- Igen, itt van veletek, és itt van velem is. Hol veletek, hol velem. Mi vagyunk az egyház titkos, klerikális agitátorai. A közrendre veszélyes egyének, akik az állam belső rendje ellen szervezkednek - mosolygott Erzsébet a szájával, de szeme mosolytalan maradt.

Beáta harmatcsepp alakú finom kis fülbevalói rezegni kezdtek, hosszú, vékony ujjaival visszasimított egy fürtöt világítóan fehér, vékony szálú, pókhálószerű kontyába.

- Bánt még mindig, hogy szélnek zavartak minket, igaz? De tudod, Erzsébet, hogy a "szél csak ott fúj, ahol akar"? Szórd ki a báli gyöngyeidet az oltárkép alá...

Erzsébet hallgatott. Beáta ezzel a jelenséggel, Erzsébet hallgatásával még akkor sem találkozott, amikor az Államvédelmi Osztály rájuk törte a kolostor ajtaját, és tíz percet adott nekik arra, hogy elhagyják az épületet. Lepedőbe csomagolták kevéske holmijukat, és a motyón ülve várták, hogy felszálljanak a teherautókra. Erzsébet akkor azon jajongott, hogy rövid haja láthatóvá fog válni mindenki előtt.

- Emlékszel, amikor az Élelmiszerjegy Központban dolgoztunk, és mindig besurrantunk a templomba ebédidőben? És faggattuk egyre az Istent, hogy hová hív minket? - próbált az emlékek segítségül hívásával közösséget teremteni Erzsébettel.

- Neked akkoriban szalmaszőke hajad volt. Olyan hamisan énekeltél, hogy hátrafordultak a novíciák. És már akkor is mindig megigazítottál rajtam valamit. És nem engedted felvenni azokat a ruhákat, amiket az államvédelmisek hoztak nekünk.

- Nem igazítottalak én, csak szóltam, ha félrecsúszott a fityulád. Az államvédelmisek színházi jelmezeket hoztak nekünk, és te azt akartad felvenni, amit Szidónia hordott a Buborékokban.... Még a kalapot is.

- Utána meg a Vasgyár. Margarita két napot dolgozott, addig annyi kárt tudott tenni, hogy a Népgazdaság megingott bele. És Néphadsereg helyett mindig Üdvhadsereget mondott, megjárta miatta nemegyszer a Babcsak-ot. Azóta is megborzongok, ha leponyvázott teherautót látok. Vigyenek, de függönyös fekete kocsiban, ahol nincs ellenhuzat....

Ancilla finoman mosolygott, Margarita utálta a babfőzeléket, a Gyorskocsi utcában minden kihallgatáskor azt adtak.

- Erzsébet - fordult felé teljes testtel, minden figyelmével Ancilla, vékony, okos arca most lágy lett, hangja csöndes. Törékeny alakja szinte sugárzott. Erzsébet egy narancssárga műanyag széket próbált a lába alá helyezni, a széknek homokóra alakja volt, és formájánál csak a színe volt kétségbe ejtőbb. Ancilla azért tartotta talán, hogy az ízlés teljes csődje folyamatosan emlékeztesse őt az eszme nyomorúságára, annak mindent leuraló, harsány értelmetlenségére. Az ülőke ugyanis csúnyasága mellett alkalmatlan is volt, nem tűrte meg magán sem az ülést, sem teher hordozását, és fejjel lefelé fordítva ugyanezt produkálta. Erzsébet lába alatt felborult a silány bútor.

- Erzsébet, már nem sok van hátra a kommunizmusnak. Hazajönnek külföldről a testvéreink, itt vannak nálam a leveleik, még Nonnbergből is. Az orosz katonák kivonultak, tavarisi konyec! Viktor Silov egy fekete Volgával hagyta el az országot, olvastad? Ő volt az utolsó. Az Isten keze olyan hosszú, hogy mindenhová elér, és Neki nincs háta! Senki nem kerülhet Isten háta mögé.

Erzsébet hallgatott, nézte Ancilla arcát, mint aki most látja először. A szalmaszőke hajú, gömbölyű kamaszból mellette vált letisztult, kristálytiszta gondolatú öregasszonnyá. Ancilla kissé elfintorodott az asztalon kiszóródott Zizi láttán, Erzsébet elkapta a pillantását, és hirtelen döntött.

- Ancillám. Én a mai nappal nyugdíjba megyek. Macskát szeretnék tartani, Francia drazsét enni, Alföldi papucsot hordani... Meg szeretném nézni a Filmmúzeumban az Elfújta a szel-et.

Ancilla nehezen viselte neve birtokos ragozását, és általában magát a birtoklást. Lénye teljes egészében egy volt a krisztusi üzenettel, magántulajdon, önzési vágy sosem kísértette meg a szívét. Erzsébet iránti szeretete nem érzelmi alapon nyugodott, és a hite által diktált döntést minden nap meg kellett hoznia.

- Erzsébet, az apácák nem mennek nyugdíjba! Halálunk napjáig ki kell tartanunk a hit mellett.

- Az én Istenem, tudod, ő megérti, hogy beteg lettem, elfáradtam. Eztán meghúzom magam, kicsit élek még, megleszek a nyugdíjamból.

Ancilla fülét újra megütötte a birtokos rag használata. Te Istened, én Istenem .... Sóhajtott, sóhaja az ég felé szállt, nem Erzsébetnek szánta. Szívébe gyermekkora óta először beférkőzött a Kísértés. Elengedni Erzsébetet, és az őt körülvevő lelki békében, harmóniában, Erzsébet állandó izgágasága nélkül élni tovább, tehermentesen, együtt az ő halk, békés Istenével...

Margarita saját kulcsával jött be, tőle szokatlan módon kissé lihegve, fénylő szemmel, szoros kötésű lélekmelegítőben. Szürke volt rajta minden, haja rövidre vágva, berakva, és hullámcsatokkal féloldalt eltűzve. Arca is szürke volt, csak szavai virítottak pirosan, mint valami mezőn szedett friss pipacs csokor.

- Nővéreim, a püspöki kar meghozta döntését. Minden olyan közösség, szeretetszolgálat, és szerzetesközösség újra indulhat, amelynek legalább három tagja van.

Megérezte a két ember feszültségét, nekidőlt az ajtófélfának, és nézte őket. A vágyak, gondolatok, indulatok a maguk gondolati kerengőjében, a koponyafalak közt forogtak tovább, amíg a szelíd este leszállt az asztallapra. Margarita betolta az előszobába ormótlan férfibiciklijét.