Borsos Irén: Üdvözlégy Mária

Képzőművészetet és grafikát tanítottam hajdan a zeneiskolában. László kislánya is a diákom volt. Ő időnként elkísérte a gyereket, ezért ismertük egymást. Akkoriban jó kiállású, csinos férfi volt, noha a lábaival már akkor is gondok voltak. Egy vonatbaleset okozta sérülés miatt, térden alul csonkolták a lábát, amit később műlábbal pótoltak. Ügyesen kerékpározott, és a lépcsőjárás sem volt gond számára.

Én felneveltem gyermekeimet, majd később elváltam. Nyugdíjba menetelem után pedig, visszaköltöztem a szülői házba. Már csak Édesanyám élt, szüksége volt rám. Örültem, hogy segítségére lehetek. Természetesen másnak is segítettem, ha tudtam. Amikor kedves szomszéd asszonyom combnyaktörést szenvedett, minden nap én mentem az ebédjéért, a közeli idősek otthonába. Ott találkoztam össze Lászlóval. Ő is ebédért jött. Sok, sok év után is megismertük egymást. Ugyanolyan udvarias és előzékeny, mint akkor volt. Láttam, hogy a kapott ebédet, az otthon melletti téren, a padon ülve fogyasztja el. Máskor is láttam, hogy ott ebédel a parkban. Szegényes öltözete miatt is sajnáltam. Régen volt családja, de vajon mi történt? Egész nap eszik-e még valamit ezen kívül?

Egyszer egy délután, csináltam szendvicset, odamentem hozzá, és felajánlottam. A kis uzsonnával mellé ültem a padra, és "ott ragadtam" Ettől kezdve, gyakran találkoztunk, minden nap vittem neki vacsorát. Egyre többet beszélgettünk. Elmondta, hogy élete akkor vett rossz irányt, amikor munkanélküli lett. Mechanikai műszerész volt a szakmája. A lába miatt, csak ülőmunkát tudott vállalni, mindig is varrógép- műszerészként dolgozott. Amikor a varrodák megszűntek, akkor munkanélküli lett. A cég útilaput kötött a talpára, a család szintén... Felesége, az anyja biztatására, még a válópert is beadta. "Csak addig voltam jó, amíg pénzt kerestem... egy kiszuperált Suzukiban lakom a Homokon."- mondta nagy szomorúsággal. Elmesélte, milyen csapást jelentett számára, milyen fájdalmat, amikor valaki bezúzta a kocsi szélvédőjét... Hullámpapírral tudta csak pótolni, majd viaszos vásznat ragasztott rá.

Sokszor találkoztunk délelőtt, és délután is. Két pogácsából csak az egyiket fogadta el tőlem. Jött a közeli boltból is egy fiatalember, aki péksüteményt hozott Lászlónak. Ő a kettétört kifli nagyobbik felét nyújtotta nekem: "Magának még nőnie kell!" Nagyon szeretett rejtvényt fejteni, igaz én is. Együtt fejtettünk rejtvényeket. Egyszer csak felkiáltott; Máté! A fia ment el előttünk kerékpárral, de nem állt meg, úgy tett, mintha nem hallaná... László csendesen könnyezett. Azt mondta: "Magán kívül, nincs énnekem senkim!" "Szeretem magát! Nem, mint nőt, hanem mint Embert!"

Nekem sem volt senkim. Elmeséltem neki, miért váltam el annak idején. Magának se lehetett könnyű élete! - mondta elgondolkodva. Sokszor késő estig beszélgettünk. Egyik alkalommal, sztaniolpapírba csomagolt finom desszertet eszegettünk. A barátnőm ajándéka volt. Amikor felköszöntött azt mondta: "Aztán nehogy annak a csavargónak add!" Fájt ez nekem nagyon. Szomorú, hogy az emberek jó része, külsőségekből ítél... Egy darabig eszegettünk, azután látom, László precízen kiteríti, simítgatja, hajtogatja a papírokat. Mi lesz ebből?

Az aranyszínű sztaniolból egy karikagyűrűt csinált nekem, az ujjamra húzta, és azt mondta, "Most már a menyasszonyom!"és egy szívecskét csinált, ami nagyon meghatott. Meg tudod rajzolni a szerelmet? - kérdeztem, rajzoljuk meg a Szerelmet! Mi ez házi feladat? Igen, házi feladat! Én, összeölelkező virágokat rajzoltam, ő meg egy csodás képet! Egy szép, lombos fa alatt egy pad van, körülötte virágok. A pad karfáján egy madárka ül. Egy másik madárka a csőrében egy gyűrűt tart, éppen most akar leszállni... Egymás társaságának a keresése, része volt a mindennapjainknak: együtt fagyiztunk, együtt fejtettünk rejtvényt, művészeti társasjátékot játszottunk, ami a festészetről, meg az építészetről szólt. Kiderült belőle, hogy László mennyire okos és fogékony ember, minden érdekelte. Tettünk is látogatást együtt a helyi Múzeumba, a Csohány Galériába, az Oskolamester házba, ahol látható egy szőttesem is! A Két tannyelvű iskola Könyvtárszobájában egy nagy falikárpit van, ami szintén az én kezem munkája címe: "Madár, hegyek, mezők" Amikor a parkban üldögéltünk, és beszélgettünk, sokszor énekeltem neki... főleg népdalokat, de volt Lászlónak egy kedvence, Karády dala, a "Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével, a szívvel játszani, jaj nem szabad!" Soha nem unta, inkább kért, hogy énekeljek még! Szerette, ha a gyermekkoromról beszélek, azt szokta mondani: Meséljen még..! Amikor a parkban beszélgettünk, egyik alkalommal kivittem a kedvenc fényképalbumomat, melyben benne vagyunk a húgommal, hiszen ikrekként születtünk! Benne vannak szeretteink, immár halottaink; jó anyám és a család. A családunkról is sokat meséltem.

Igazából az számít, hogy milyen lélek valaki. A szeretet és a jóság számít! Amikor mentem hozzá, és meglátott azt mondta: "Itt jön az én angyalkám!"

Amikor látogatást tettünk a temetőben, László leült a sírra, beszélt Anyámhoz; Gizi néni köszönöm, hogy felnevelte a két pici gyermeket. Különösen az egyiket, aki közel áll hozzám. Köszönöm, hogy felnevelte Nekem őtet!

Szinte éjszakába nyúlóan beszélgettünk, aztán amikor elköszöntünk, mindig megkérdezte, "Mikor jön legközelebb?" Egyszer elmondtam neki: Én elkövettem valamit... beléd szerettem, s ezen én már nem tudok változtatni. Úgy éjfélig beszélgettünk. Mondtam Lászlónak, "Az én ajtóm, előtted mindig nyitva áll!" Azt válaszolta: Mi nem házasodhatunk össze, mert ha veled történne valami, én azt nem élném túl..!

"Sírok, mert velem megtörtént a csoda, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük.., ha kettőnk közül egyszer meghal valaki." (Szabó Magda)

Az idősotthon dolgozói kérdezték Lászlót: Mi lesz magával, ha jön a hideg? Az otthon, mégiscsak kényelmesebb lenne! Az intézkedésben, ügyintézésben segítettek is Lászlónak. A bekerülés előtti ügyintézéshez részletes orvosi vizsgálat kellett. Teljesen egészségesnek találták! Jó ideig találkozgattunk még a parkban, azután beköltözött az otthonba. A kimustrált Suzukiból végleg az Idősek Otthonába került.

Felkerekedtem, és meglátogattam Az udvaron, a padon olvasgatott. A 11.-es szobában lakik. Négyen vannak egy nagyobb szobában. Ezután mindennapos vendég voltam Lászlónál. Sokat rajzoltunk. A Biblia is mindig a keze ügyében volt. Nemcsak olvasta, hanem aszerint is élt.

Egyik reggel telefonált: "Mikor jön ma hozzám?" Máris megyek! Már indultam is. Valami baj van? - kérdeztem rosszat sejtve. - Nem, nincs semmi baj, csak nagyon hiányzott, - mondta. Foglalkoztatott a gondolat, hogyan érdemelhettem ki ezt az őszinte és mélységes szeretetet?

Megint csak Szabó Magda mondása jutott eszembe: "Nem tudom meddig élek, de ameddig élek, meg kell tanulnom milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet."

Búcsúzáskor: - Adjon Isten jó éjszakát!- köszöntem, és megcsókoltam az arcát. "Szeretlek!" - mondtam. - Én is szeretem magát! - válaszolta. Legutoljára, amikor így este elköszöntünk, magához ölelt, és azt mondta; Nagyon szeretem magát! Nagyon szeretem!

Másnap, amikor bementem hozzá, üres volt az ágya... Szobatársa azt mondta; Elvitték a kórházba, mert rosszul lett! "Ne tessék aggódni, csak kivizsgálják!" Nagyon sírtam... Eszembe jutott, mit mondott egyszer: "Én rákban fogok meghalni. A családunkban már voltak ilyenek: Anyám és a nővérem is." A következő napon beszéltünk telefonon. László elmondta, hogy a vizsgálat rákot mutatott ki. Megoperálták, majd néhány nap múlva haza is engedték.

Itthon mesélte el, hogy tulajdonképpen nem "operálták" csak felnyitották, és látták, hogy már késő, már áttétek is vannak más szerveken. Az orvos akkor közölte vele, hogy körülbelül két hónapja van még.

Amikor a kórházból kiengedték, már kerekes székben töltötte napjait. Közlekedni sajnos nem tudott. Mentem hozzá délelőtt, és délután is. Nagyon hamar elfáradt szegény. Volt, amikor azt mondta: Drága Mária, ugye nem haragszik, ha most elküldöm? Szemmel láthatólag, rohamosan gyengült. Délután pihenés után, újra kicsit jobban érezte magát. Törtem a fejem mivel tudnék segíteni? A patikustól kértem gyógyteát. Ginzeng teát vittem neki. Amikor odaadtam, felemelte a hangját; "Értse meg jó asszony, rajtam senki nem segíthet, csak a jó Isten, mert rákos vagyok!" Eljöttem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Mások elmondták Lászlónak, hogy sírok...

Tagadni akartam; Bocsáss meg kedvesem... "Ha még egyszer ríva megy ki innen, akkor nagyon nagy baj fog történni" - mondta László. Sajnos ez a nagy baj, nemsokára, valóban bekövetkezett.

Egyik nap már nem a saját ágyán feküdt, hanem egy kórházi ágyon, mert az mozgatható. Már ülni sem tudott, csak feküdt. Rohamosan ment lefelé... Ételt is alig fogadott el. Valami folyadékot kapott, amit tápszernek neveztek, de nem használt semmit. Az ételt behozták, s mivel már nem tudott enni, kivitték.

Az ágyvégéhez kötött géz kapaszkodóval tudott csak megfordulni, avval is nehezen. Kért, hogy szóljak a nővérnek. Itt vagyok én! A hátát, és a forgó táján kellett bekennem. Jó ideig, csak simogattam a kenőccsel. Azt mondta, "maga jobb, mint a nővérek!" Miután már köztudomású volt, hogy elmegy, hogy meg fog halni, napról napra, szemlátomást gyengült, akkor eljött a volt felesége, a gyermekeivel. Az utolsó időben mindig fázott, és kérte, hogy húzzam fel a zokniját, még törölközőt is csavartam a lábára, és úgy takargattam be. Imádkoztam érte, és futva mentem hozzá. Utóbb az mondtam neki; Innen el nem mozdulok! Már a szavait is alig értettem. Előfordult, hogy vizet kért szegénykém.

Március 10.-én a templomból jövet betért hozzá a volt családja. Nagy nehezen értésükre adta, hogy a falujában, a szülei sírjába temessék! Amikor végre magára hagyták, ismét odaültem az ágyához, néztem, hogy lélegzik-e. Egyszer csak mindkét kezét felemelte, és kapaszkodni akart. Mögé álltam, és megfogtam mindkét kezét. Utolsó erejét összeszedve szorította a kezemet! Azután elengedte. Már csak a plafont nézte, már nem tudott beszélni.

Egyszer csak nagyon szaporán lélegzett, aztán lassulni kezdett. Csak ültem ott és néztem. Láttam, hogy már nem mozdul. A szívére hajtottam a fejem és azt mondtam: Drága szerelmem! Csakhogy ő, ezt már nem hallotta...

Egy idő múlva csengettem a nővéreknek. A nővér bejött s azt kérdezte; "Valami baj van?" "Már nincsen, meghalt szegény!" - mondtam. Nagyon sírtam, úgy éreztem, nem élem túl... Azután engem kiküldtek. Látogatók, idegen emberek körül fogtak, vigasztaltak... Egyszer csak megjelent a volt feleség is, a nyakamba borult. Gyorsan intézkedett. Két nap múlva temették Lászlót, a szülőfalujában.

A koporsó után ment a volt feleség, meg a gyerekek, azután egy asszony, akinek még fekete kabátja sincsen... ez voltam én. A sírgödörnél mellettem álltak a gyerekei. A magammal hozott sárga rózsát a koporsóra dobtam. Legszívesebben én is oda borultam volna. Már mindenki távozott, én még mindig itt állok megkövülten. Lászlót a sors, a végzet könyörtelenül elvette tőlem, elvitte magával. Alig túl a hetvenen elmondhatom, hogy soha senki nem szeretett úgy, mint Ő, és én sem szerettem soha senkit ennyire.