Bereczk Imola: Egyet az ijedtségre!

Ancsa menetrendszerűen benézett az apjához, hogy lássa, hogy van az öreg. Hosszú évek óta hetente háromszor jött, de fogyott a türelme. Egyre nagyobb csomaggal érkezett, és egyre rövidebb ideig maradt. Egy gyereknek kötelessége a szüleivel foglalkozni és őket tisztelni - tanították neki, és Ancsa jól megtanulta a leckét. Azonban a növekvő csomaghoz, egyre tovább tartott megfelelő csomagolópapírt találni, így rendszeresen később jött. Ancsa a munkahelyén is csak dobozokat kapott, naponta vagy féltucatot. Aprók voltak, mint egy gyufásskatulya, és olyan szépen csillogott-villogott mindegyik, hogy ki sem akarta bontani őket, addig voltak jók, amíg nem bontotta ki őket. Torkig volt velük. A legfájdalmasabb az volt, mikor a barátaitól is megkapta az elsőt: arany színű szalaggal átkötve.

Az apja még nem volt nyugdíjas, de csak hébe-hóba hívták dolgozni, többnyire otthon ült a díványon egy üveg sörrel a kezében. Biccentett, amikor Ancsa hangosan köszönt, jóformán rá sem nézett a lányára, kapcsolgatta a tévét. Kereste a friss híreket, itt-ott elcsípett egy félmondatot, amire reagálhatott, és hangosan szidta a rendszert. Nem bírom a hazugságot - ismételgette. Nem voltak összeszedett, valódi mondatai, összefüggéstelenül magyarázott. Ancsa már hallotta a hangján, hányadik sörnél jár. Csak az anyja fogadta a köszönését szinte bocsánatkérő, mézes-mázos mosollyal.

Ancsa levett egy ajándéknak tűnő szép színes dobozt a fotelból, és óvatosan leült a helyére. Ahogy elhelyezkedett és körbenézett, feltűnt neki az aznapi nagy kupac. Szépen becsomagolt dobozok hevertek mindenhol. Úgy érezte, segítenie kell megigazítani rajtuk a masnit, vagy kisimítani egy ráncot, hiszen a gyereknek kötelességei vannak. Korábban mindig hozott magával egy adag csillogós papírt, hogy ne jöjjön üres kézzel, de most annyi munka és apró pici doboz volt a munkahelyén is, hogy nem volt ideje felkészülni. Régen az anyjával együtt vonták be a dobozokat, és pakolták, tuszkolták, gyömöszöltek bele mindent, amit csak útban volt. Később mindenki segített. Akkorára nőttek a pakkok, és annyi volt belőlük, hogy nem fértek sehova. Se a konyhába, se a kamrába, se a szekrények mélyére, vagy a könyvek mögé a polcra. Minden tele volt üres üvegekkel teli szép dobozokkal. Ebben a rendetlenségben Ancsa alig látta az apját. Anyja azonban tovább kereste a lehetőséget, hogy újabb csomagokat készíthessen. Szegény asszony eltűnt a rakás mögött, csak a feje búbja látszott ki. Onnan mondogatta, hogy minden a legnagyobb rendben, ura a helyzetnek. Ancsa azonban türelmetlenebb volt a szokásosnál, és csak dobolt az ujjaival az egyik dobozon.

- Apád csak lazít kicsit, nehéz neki. Legyél megértő! - szajkózta az anyja. Ancsa hallotta a hangját a csillogó-villogó, felszalagozott kupac mögül, de nem látta őt.

- Most nézd meg! Ezt figyeld! Mit képzel ez magáról? - csattant fel az apja egy tévéinterjúban elhangzottak kapcsán. - Mellébeszél! Kamu! - ordította.

- Túl sokat nézel tévét. Ne foglalkozz vele! - próbálta Ancsa lenyugtatni az apját, de gyorsan rájött, hogy csendben kellett volna maradnia. Ennyi év után még mindig nem volt elég éber. Az apja azonnal igazságtalannak minősítette, és főleg hálátlannak. Valószínű ezt mondta, mert közben összeakadt a nyelve. Zavarosan hadovált, majd elhallgatott, és fenyegetően nézett Ancsára. Megtalálta az aznapi ellenséget.

- Mit tudsz te rólam? - kérdezte, - alig tolod ide a képedet, és akkor is csak azért, hogy okoskodj. Erre tanítottunk? Ilyen egy normális gyerek az apjával?

Mintha Ancsa az egyik csomagról letépte volna a színes-mintás papírt, amiből előkerült volna egy kis két decis, üres pálinkás palack. Egy pillanatra az anyja arcán felismerte a rémületet. Ebből még nagyobb baj is lehet, ezért az idős asszony maga elé kapott egy másik dobozt, és a kiszabadult üres üveget megpróbálta kapkodó mozdulatokkal abba átcsomagolni. A picinek hitt flaska azonban sehogy sem fért az újonnan kiszemelt helyére. Minél inkább csukta le a tetejét, annál több helyet igényelt.

- Ancsa, kérlek segíts! - kérte az anyja.

- Dehogy segítek, eltakarítod te mindenki helyett a szart!

Az anyját annyira pofon vágta a kijelentés, hogy visszavágni nem maradt ereje. Ancsa elszégyellte magát, kikapta az anyja kezéből a dobozt, és maga is megpróbálkozott, de neki sem sikerült. Mintha a palack életre kelt volna. A sok fránya munkahelyi kis csomag, és a barátai arany színű doboza miatt is úgy érezte, olyan erőtlen, hogy képtelen bármit újra eldobozolni.

- Az a baj, hogy alkoholista, és mi asszisztáltunk neki. Te is, én is, mindannyian - bukott ki belőle.

A csomagok ekkor már maguktól kezdtek kibomlani, egyik a másik után. Újabbak és újabbak kerültek elő fiókokból, szekrény mélyéről, polc tetejéről. Gurult, és csörömpölt a sok üres üveg a dobozokban. Kisebbek, nagyobbak, színesek és átlátszóak, mindenféle.

Az apja azt hitte, csak ő látja a sok felszínre került holmit, a többiek nem. Hogy körülötte történik, de nem vele, mintha bármelyik pillanatban felülírhatná, és a sok év alatt megszokott rendszer azonnal visszaállhatna. Egyet-egyet megfogott, a rejtekhelyére visszatette, de késő volt. Ahogy a sok dobozól pattogott elő a rengeteg üres, piaszagú üveg, egyszer csak megértette, hogy minden lehetséges reflektor a dobozok előugrott tartalmára világít, és mindannyian látnak mindent. Rémület volt a szemében, érezte, hogy kicsúszott a keze közül az irányítás. Nem tudja olyan ütemben visszarakni az elszabadult dolgokat, ahogyan kerültek elő.

Ott álltak hárman egy hatalmas kupac szemét és palack tetején. Olyan sok volt, hogy Ancsa nem értette, korábban, hogyan tudott ennyi minden ilyen kis helyen megbújni? Az apja megsemmisült, és úgy érezte magát, mintha teljesen meztelen lenne azelőtt a két ember előtt, akiket valaha szeretett. Néhány másodpercig szótlanok maradtak, Ancsa mégis úgy érezte, hogy ez az idő minden meghatároz. Most aztán szembe kell nézzen az apja a bajjal, és be kell lássa, hogy függő. És a környezete sem tud már félrenézni, mert nincs hova. Katartikus pillanat volt. Ancsa hirtelen biztos volt benne, hogy mostantól minden másképp lesz. Most, hogy előkerült a sok üres üveg, a néhány elcsattant pofon, átsírt éjszaka és sok más szemét, az apja megértette, hogy nincs mit elmismásolni.

Hallgatott, és mereven lánya szemébe nézett, mintha várna valamire. Korábban zavaros, véreres tekintete olyan mélyre engedte, hogy Ancsa meglátta benne az elmúlt évek összekuszálódott fájdalmát és visszanyelt bocsánatkérését. Szánalmas volt. Egy függő, semmi több. Az ital rabja, Ancsa és az anyja pedig a készséges szolgája évekig. Asszisztáltak a rabsághoz, azzal, hogy hagyták, hogy az ital bódultságában a férfi őket szapulja ahelyett, hogy a valódi problémákkal nézne szembe. Hazugságcsomagokat csináltak mindannyian. De asszisztáltak a rokonok, a munkatársak, és a szemlesütő szomszédok. Mindenki.

Ancsa váratlanul könnyűnek és felszabadultnak érezte magát. Örült, hogy meglátta az embert. Nem az apja volt előtte, csak egy idős férfi, akin segítenie kell, de másképp, mint eddig. Ancsa lenyúlt a körülötte heverő üvegekért, és lassan összeszedte őket. Az anyja szemeteszsákot hozott, és csak tartotta a lányának. Sokáig takarítottak.

- Hol van még? - kérdezte Ancsa nyugodt hangon, és szemmel végig pásztázta a lakás minden zugát.

- A cipős dobozokban - válaszolta csendesen az apja.

Három utolsó selyempapírba burkolt üveget dobott ki Ancsa a sosem gondolt rejtekhelyről, az egyik alján még lötyögött valami. Penetráns szaga volt. Elképzelni sem tudta, honnan szerezte be őket ilyen mennyiségben az apja, hiszen csak dolgozni járt el, oda is busszal.

- Aludd ki magad, holnap kitalálunk valamit! Keresünk egy orvost, aki tud segíteni - búcsúzott el tőle.

- Persze - mormolta az apja. Gyorsan búcsúzkodtak, úgy érezte már így is túlságosan megnyíltak a kapuk a vita hevében, ideje volt szünetet tartani. Az apját szerette volna viszontlátni, elég volt ennyi a szánalmas idegenből.

Ahogy Ancsa elment, az apja felállt, kicsoszogott a konyhába és kivett egy üveget a fagyasztóból. Megsimogatta a palack deres felületét, pedig szinte fájt az ujja, ahogy a hideghez ért, és öntött magának egy kupicával. Az átlátszó folyadék olajosan ragadt a pohár falára.

- Csak egyet az ijedtségre!

Felesége ott állt a konyhaajtóban, és kedves, anyáskodó hangon megszólalt mögötte.

- Rendben drágám, ez most nem lehetett könnyű neked. De ígérd meg, hogy csak ezt az egyetlen egyet! - és becsomagolta neki egy gyönyörű, apró indákkal díszített ezüstpapírba.