Báthory Attila: Apám emlékére

13 év egy emberöltő alatt sok-e, vagy kevés? Azt hiszem, sem a sok, sem a kevés szó nem fejezi ki igazán mindazt, amit 13 esztendő magában hordozhat. Ennyi év alatt az élet egyrészt úgy elrohan mellettünk és fölöttünk, mint egy pillanat. Szinte észre sem vesszük, hogy a hajunk őszülni kezd, megjelennek ráncaink, s egyszer csak csodálkozva vesszük észre magunkon, hogy mennyire mások vagyunk. Más a szemléletünk, más az igazságérzetünk, mások az igényeink, és más a teherbíró képességünk. Egyszóval: megváltoztunk. Ilyenkor érezzük úgy valamennyien, hogy életünk e fázisa egy hosszú pillanat volt csupán, s hirtelen, szinte váratlanul toppant be az öregedés folyamata. Ilyen megközelítésben nagyon is rövid ez a 13 év, hiszen eközben a nagy rohanástól alig-alig éltünk.

De ha a mindennapos küzdelmeinkre gondolunk, miközben oly sok tragédiát és világégést naponta meg kell élnünk, ennyi év hihetetlenül hosszúnak tűnik. Olyannak, mint egy véget nem érő menetelés, ahol mindennap meg kell harcolnunk a megélhetésért, a családért, keresztülmegyünk betegségeken és egyéb megpróbáltatásokon, és egyre inkább érezzük saját elesettségünket.

Tényleg: mennyi is akkor egy ember életében 13 év? Próbálom magamban felidézni, mi minden történt velem és környezetemben ennyi idő alatt: Felnőttek a gyermekeim. Férjhez ment a lányom. Született három gyönyörű unokám. Új életet kezdtem. Új helyen lakom, s új kapcsolatban élek.

És éppen 13 éve annak, hogy meghalt az apám! Ennyi évvel ezelőtt történt a tragédia, hogy négyünk édesapja, e csodálatos ember itt hagyott bennünket.

Istenem, de rég is volt mindez, és mégis, mintha csak tegnap történt volna, amikor apánk elgyötört szervezete nem bírta tovább többéves küzdelmét, és végleg lehunyta a szemét.

Azt szoktuk mi emberek mondani, hogy az idő egyszer minden sebet begyógyít. Nos, én felnőtt fejjel mind a mai napig mindennap gondolok apámra, s ilyenkor újra és újra átélem a hozzá kötődő gyermekkori és későbbi élményeimet. Mert nekem az idő a mai napig sem gyógyította be a sebeimet! Ezerszer végiggondoltam már, mit tennék most másként, ha ő még mindig élne! Számomra mindig ő volt a példakép, az okos, a családszerető és a mindenkihez kedves és udvarias ember. Őmiatta - az ő több nyelvet ismerő nyelvtudása miatt - lett belőlem tolmács, miatta írok verseket és novellákat, hiszen apánk kiváló költő volt. Ő volt az, akire mindig úgy néztem fel, mint egy Istenre.

Mindössze egy dologban nem tudtam vele soha azonosulni, és ez a horgászat volt. Pedig a horgászat - ma már látom - nem csupán haszontalan időtöltés, hanem egyben lehetőség a napozásra, a pihenésre, a kikapcsolódásra és olyan néma együttlétekre, amikor a hallgatás is beszél. De én mindezekből a szépségekből akkor még semmit nem láttam, s ezért, ha csak egy mód volt rá, megpróbáltam kibújni a horgászprogramok alól. Pedig szegény apám mennyire örült volna, ha egyszer én, az "antihorgász" mondom neki: "Édesapám, menjünk el ketten horgászni!"

Aztán egyszer bekövetkezett az, amire leglidércesebb álmunkban sem gondoltunk. Apánk, ez az életerős és életvidám ember váratlanul agytrombózist kapott, melynek következtében fél oldala lebénult. Attól kezdve teljesen ágyhoz kötötté vált. Járt hozzá orvos, akupunktúrás és akupresszúrás, de az állapota ettől semmit nem javult. Talán csak ő maga hitt benne, hogy egyszer még talpra tud állni. Azonban mi többiek tudtuk jól, hogy agykárosodása miatt ez soha többé nem adatik meg számára.

Súlyos betegsége "csak" fizikai károkat okozott szervezetében. Szellemileg végig teljesen friss maradt, így hiánytalanul megmaradtak benne az egészséges emberekre jellemző életérzések és vágyak.

Édesanyánk hűséges, türelmes és odaadó társaként csak akkor hagyta őt rövid időre magára, ha vásárolni vagy orvoshoz kellett mennie. Ilyenkor apánk csillogó szemmel mindig így búcsúztatta őt: Hozzál nekem valamilyen kincset! Anyánk nagyon jól tudta, mire gondol szeretett párja, s hol úszóval, hol horoggal, hol orsóval, hol egy horgászújsággal tért haza apánkhoz, aki hihetetlenül boldog volt. Pedig a készlet talán már egy üzlet megnyitására is elegendő lett volna, de ő mégis mindig várta az újabb és újabb "kincseket". Azt hiszem, családja féltő szeretetén és az időközben megjelent verseskötetén kívül ezek tartották benne a lelket.

Ebben az elesett állapotában tudatosult bennem először: mit vétkeztem, amikor egyetlen igazi öröme, a horgászat alól, amikor csak tehettem, megpróbáltam kibújni. Most, látva e félig magatehetetlen embert, imádott apámat, már semmi nem lehetett nagyobb vágyam az életemben annál, hogy még egyszer, egyetlenegyszer elmehessek vele horgászni. Bármit megadtam volna érte, hogy ez a vágyam teljesüljön.

Ekkor már én magam kérleltem őt, menjünk el együtt pecázni: Ő, anyánk, a testvéreim és én, s majd meglátja, hogy most fogja ki élete nagy halát, amelyről mindig álmodozott! De ő - minden bizonnyal mozgásképtelenségének köszönhető félelme miatt - minden kezdeményezésemre nemet mondott. Így telt el hat teljes év a magatehetetlenné válása óta, bennem a jóvátétel reményében, s benne az életért való küzdelmében, de én soha többé nem tudtam már leghőbb vágyamat teljesíteni, hogy még egyetlenegyszer vele horgászni mehessek.

S aztán egy hajnali órán apánk végleg lehunyta a szemét.

Azóta ezerszer végiggondoltam már, hogy miért is vagyunk mi emberek ilyen gyarlók. Hányszor lenne lehetőségünk arra, hogy akár csak egy aprósággal is, örömet szerezzünk valakiknek, akik közel állnak hozzánk, és mi mégis többnyire nem élünk vele. S ha nagyritkán találkozunk nekünk fontos személyekkel - többnyire esküvők vagy temetések alkalmával - nagy lelkesen mindig fogadkozunk egy mielőbbi újabb találkozót illetően. De a végeredmény, a tény ugyanaz marad. Mindig csak a soron következő szerettünk temetésénél találkozunk egymással...

Ti, akik soraimat olvassátok és halljátok, tanuljatok az én esetemből. Egy számomra hihetetlenül fontos embernek, Édesapámnak, még életében, nagyon sok örömet szerezhettem volna egy aprósággal, de gyermeki dacból nem tettem ezt meg.

S a kegyetlen élet úgy rendelkezett, hogy soha többé nem kaptam már esélyt hibám jóvátételére..

Ti ragadjatok meg minden alkalmat, legyen szó szülőről, testvérről, gyermekről, barátról, mert az elmulasztott lehetőségekért az életnek drága árat kell fizetnünk. Azok többnyire nem térnek vissza, s emiatt egy légüres tér, egy hiányérzet marad vissza életünkben.

Pótolhatatlanul, helyrehozhatatlanul, végérvényesen!