Baranyi Imre: Honvágy

Kövek között a fürge víz
szalad tova, mint csipkedísz
fodrozza hab ruháját.
Érből patakká szélesül,
partjára lomha béka ül
és próbálgatja hangját.

Futottam én is, mostoha
sorsom volt annak ostora,
kerültem új hazába.
Vágyódtam vissza és nem is,
mint akit forró vére visz,
de látod mindhiába.

Lelkem maradt gyökértelen,
nem jött be lám a végtelen,
a messzeségbe vágyás.
Fényképed nézem óhazám,
közöttünk már az óceán,
szívemnek súlya mázsás.

Hová lett az a régi ér,
mi álmaimba visszatér
és torkomat szorítja?
Makacs terhemmel vállamon
megannyi szúró sóhajom
fordítja léptem vissza.