Bánlaky László: Ilonka

Áció, káció, vakáció - az utolsó betű is felkerült a táblára. A kerekfalui iskola diákjai a tanévzáró ünnepélyre gyülekeztek, ami egyúttal a búcsúzó nyolcadik osztályosok ballagási ünnepe is volt.

Gál Ilonka is ballagott. Telt, formás alakja idősebbnek mutatta társainál, de a derékig érő szőke copfjai még a kislányra utaltak.

Örömmel mutatta bizonyítványát, amelyben a négyesek mellett két hármas is megbújt, de példás magatartásáért osztályfőnökétől külön dicséretet is kapott. Édesanyja meghatottan ölelte magához legkisebb gyermekét (két bátyja várta otthon), a mindig komoly édesapja is elégedetten simogatta meg szöszke buksiját.

Nos, döntöttek már, megy gimnáziumba a lány? - kérdezte osztályfőnöke édesanyját.

Hát, még megbeszéljük - volt a bizonytalan válasz. Itthon is nagyon elkelne a munkás kéz. Az idősebbik fiam jövőre végez a mezőgazdasági szakiskolában, addig nem számíthatunk rá. A kisebbik pedig nem vonzódik a földhöz, autószerelőnek tanul. Sok így kettőnknek az urammal az öt hold, meg a jószág. Az orvos figyelmeztette is az uram, jobban kellene vigyáznia a szívére, a frontszolgálat megviselte. Két év az orosz fronton, még szerencse, hogy a hadifogságot elkerülte.

A tanárnő megértően, de szomorúan bólintott. - Gondolják meg - mondta még búcsúzóul.

Annak ellenére, hogy hétköznap volt, finom kétfogásos ebéd várta az ünnepeltet. Máskor csak vacsorára főzött az asszony, nap közben férjével a földeken dolgozott.

Ebéd után Ilonka apja ledőlt egy kis pihenésre, a fiúk kimentek megetetni az állatokat.

Ketten maradtak, anya és lánya. Nehezen indult a beszélgetés.

Nagyon szeretnél a gimnáziumba menni?

Tudod, Anya, ha leérettségizhetek, olyan sok lehetőségem lenne életpályát választani. Ha itthon maradok, mi vár rám? Itt az a szokás, hogy a lány maradjon az anyja mellett, tanuljon meg mindent, amit egy jó háziasszonynak tudni kell. Eltelik egy-két év, és párt keresnek hozzá, bekötik a fejét. Nálunk a 18 év feletti lány már vénlánynak számít. Én nagyon jól érzem magam itthon, szeretem a föld szagát, az állatokat, de ennél többre vágynék. Szeretnék magam dönteni az életemről.

Megértelek, lányom, de itthon is nagyon elkelne a segítség. Édesapádnak egyre nagyobb teher a gazdaság, bátyád is csak egy év múlva végez. Kell a munkás kéz.

Már beszéltem az igazgató úrral, szívesen várnak, a kollégiumban is meg van a helyed - lépett be végszóra Ilonka apja.

A lány boldogan borult apja nyakába. Anyja szemében megjelent egy könnycsepp.

A padlásról előkerült Nagyapa katonaládája. Ez kíséri Ilonkát holmijával a városba.

A kollégium két saroknyira volt a gimnáziumtól. A szobákban négy ágy volt, Ilonka a szomszéd kisvárosból jött három lánnyal osztozott. A másik három egy iskolából jött, régóta jól ismerték egymást. Míg elrendezkedtek, folyamatosan járt az etetőjük, hiszen sok közös emléket hoztak magukkal.

Ilonka csendben rendezkedett. A lányok kuncogta rajta, hisz ruhatára olyan "falusias" volt. Abban az időben még sokban őrizték a régi hagyományokat,

Felpróbálhatom? - kérdezte ingujjára mutatva az Irén nevű szobatárs. Ilonka készségesen nyújtotta oda a kért ruhadarabot. Irénke illegette magát benne a tükör előtt, és megállapította, hogy ez neki is jól állna.

Ezzel megtört a jég. Kérlelték Ilonkát, meséljen a családjáról, a faluról. Bátyjai nevének említésére felcsillantak a fruska-szemek, sűrű kérdészápor hullott Ilonkára, hogy milyenek, mit csinálnak, hány évesek. Szavát vették, hogy hamarosan bemutatja őket, hiszen most ők is itt élnek a városban.

Teltek, múltak a hetek, Ilonka nagyon szorgalmasan és sokat tanult, szép eredményeket ért el. Esténként, mikor eloltották a villanyt, gondolatai sokszor otthon jártak. Hiányzott neki a család, a falu. Itt még a levegő is más.

Más? Ugyan miért más? Mi hiányzik itt neked?

A trágyaszag - felelte kissé zavarodottan. Azt jelzi, hogy sok jószág van az istállóban.

Elképzelni sem tudom - kuncogott Irén. És a "trágyaszag" rajta ragadt Ilonkán. "Kis trágyaszagú" - így szólították maguk között. Nem haragudott érte, mindenkinek volt valami csúfneve. Ez divat volt a gimiben, ebből a tanárok sem maradhattak ki.

Végére járt az év, közeledett karácsony. Már a szünidőn járt az esze minden tanulónak. Ilonka is izgatottam készülődött, már nagyon hiányoztak a szülei, a régi barátok.

Karácsonyra vásárolt egy szép fehér zsebkendőt, négy sarkába színes mezei virágokat hímzett. Édesanya biztos örülni fog a szép ajándéknak. Édesapával nagyobb volt a gondja, hiszen zsebkendőt mégsem hímezhet egy férfiembernek. Hosszas töprengés után úgy határozott, hogy egy szép piros zsebnaptárt vesz ajándékba. A lányoktól kapott színes karácsonyi papírba csomagolta, így ünnepibb lett az ajándék.

Az állomáson szülei várták. Ilonka szorosan belekapaszkodott anyja nyakába, szorította, nem akarta elengedni. Nem láthatta, hogy az Édes csendesen sírdogál.

Aztán mindenre fény derült. Az őszön szervezték a termelő szövetkezetet, városi emberek jártak házról házra "agitálni" a belépésre. Ilonka édesapja nem akart a közösbe menni. Már a szomszédjai is kérlelték, ne makacskodjék, rossz vége lehet a dolognak. Elvégre "módos" ember, hamar rásütik, hogy nem teljesítette a beadást, és viszik is a börtönbe. Nem hitt a szóbeszédnek mindaddig, míg egy éjszaka a kerítésére meszelték, hogy "kulák!" Megtört, vitték a tehénkéket vitték a két szép lovát. Először rá akarták beszélni, legyen az elnök, hiszen kiváló gazda. Hallani sem akart róla, így a növénytermesztő brigádba osztották. Nagyon megváltozott: szigorú arcáról eltűnt a mosoly, napokig szótlanul járt-kelt, a fulladás is többször jelentkezett, mint azelőtt (a szívével nem volt minden rendben).

Szomorúra sikeredett a karácsony. A kislány zavartan próbált eligazodni az újfajta falusi életben, a városban semmit sem tudtak a történtekről. Téblábolt az udvaron, az üres istállóban, hiányzott a reggeli fejés öröme. Nehéz szívvel vett búcsút az ünnepek után, mikor újra kezdődött a tanítás.

Már készülődtek a húsvéti vakációra, amikor Ilonkát az igazgatói irodába hívatták. Elszorult szívvel lépkedett a pedellus után. Még soha nem volt bent, a "szentélyben". Még inkább megdöbbent, amikor édesanyját látta az igazgató úr mellett, fekete ruhában. Valami nagyon rossz érzés markolta a szívét. Anya a sírástól szólni is alig tudott. Tegnapelőtt az emberek kocsin hozták haza a férjét. "Lefordult a traktor üléséből, azóta nem tért magához" - mondták az orvosnak. A doktor ismerte a betegét, szíverősítő injekciót adott, és hívta a mentőket. Jó 20 percbe telt, mire megérkeztek, de csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Ilonka zokogva állt testvéreivel a koporsó mellett. A tisztelendő szép beszéddel búcsúztatta, de Ilonka egy szót sem értett belőle, zokogott, és édesapja arcát látta maga előtt.

Miből telik ezután az iskolára - ez a kérdés csak másnap lett otthon beszéd tárgyává. Édesanyja papírt és ceruzát hozott, számolt. Akárhogy is próbálkozott, mindig egy eredményre jutott: a három gyerekre nem tud keresni. A két fiú már végzős, és a férfinak fontosabb a kenyérkereset, így hát Ilonkának kellett feladni az álmait.

Osztálytársai sírva búcsúztatták. Nagyon megszerették Ilonkát. Velük sírt az osztályfőnökük is.

Mint "iskolázott" lány, az irodába kapott beosztást. Bánatát a munkába temette. Lassan-lassan belenyugodott, hogy a sors úgy akarta, élje tovább szülei életét.

Eltelt néhány év. 19 évesen megismerkedett egy jóravaló fiúval a szomszéd faluból. Szerelmi házasság volt. A két fiú megnősült, elköltözött otthonról. Ilonkáék hozzá építettek az öreg házhoz, két szép szobát, volt külön konyhája, fürdőszoba is (két éve kiépült a vízvezeték).

Már nem sírt a város után. Itt nőtt fel, itt érezte magát otthon, az övéi között.

Szép, kora tavaszi nap volt, már melegen sütött a Nap. Vasárnapi ebéd főtt a konyhában. Ilonka kiállt az ajtóba. Férje a konyhakertben palántázott, két éves kisfia a cicával játszott az udvaron.

Arcát a nap felé fordította, és mélyen beszívta a jázmin bokrok mámorító illatát. Aztán elnevette magát: valami még most is, évek múltán is hiányzott neki a levegőből.

A trágya szaga.